Alföldi Róbert: Totális zűrzavarban élünk

– Lett egy közös szertartásunk.

– Kettőnknek?

– Igen. Közel lakunk egymáshoz, így bármikor kérem interjúra, mindig azt mondja, jó, találkozzunk este, amikor a kutyáját sétáltatja a környéken. Volt az már nyolc óra meg éjfél is. Attól függően, meddig tart az előadása vagy az esti próbája.

– De nem csak azért javasoltam, hogy jöjjön velem kutyát sétáltatni és közben beszélgessünk, mert ennyire nem érek rá máskor.

– Hanem?

– Itt nyugi van. Az új kutyám pedig még csak ismerkedik a környezetével, három hete hoztam haza. Most vége a napnak, vehetünk egy nagy levegőt. Magának nincs erre szüksége?

– De. Csak valahogy nem gondoltam, hogy önnek is.

– Azt gondolja, csak hajtom magam?

– Legalábbis mintha alig tartana szünetet.

– Pedig szeretek csak úgy lenni.

– Tét nélkül?

– Abszolút. Imádok otthon vacakolni, lelassulni, hétvégén ébredés után jó ideig még pizsamában mászkálni a lakásban, kávézni, pakolgatni, olvasni, főzni, megint kávét inni. Ha meg rászánom magam a nyaralásra, nagyon messze megyek.

– Hogy össze ne fusson ismerőssel?

– Pontosan. És folyton új helyeket keresek. Ahogyan színházban is különböző dolgokat csinálok. Munkamániámat otthonról hozom, egy kiskunsági faluból. Anyukám szegény zsellércsaládból jön, idővel aztán gazdálkodók lettek a nevelőapámmal. Gyerekként folyton csak azt hallottam, hogy keményen kell dolgozni a földeken, és amibe belefogunk, azt be kell fejezni, különben nincs mit eladnunk.

– Ön is mindent végigvisz? Sosem érezte, hogy elege van, visszamondja a szerepet, mégsem rendezi meg a darabot?

– Dehogynem.

– Például?

– Ezt nem fogom elmondani. Nem is függ össze azzal, mennyit dolgozom. Azt tényleg remekül bírom. Fizikailag is. Még.

– Miközben kicsit sem állt le az előző évadban. Akkor próbálta Higgins professzort a Centrál Színház My Fair Ladyjében, rendezett is, prózát és operát, Pesten és vidéken, még Szöulban is, a Passiót pedig az Arénában. Én csak erre értem: nem sok ez?

– Mind más. Épp a sokféleség az, ami nem untat, ezért nem is fáraszt. Inspirál az új közeg. Ezért sem értem – és nem akarok politizálni – az eszelős indulatot, amely itthon felparázslik minden szokatlan dologgal szemben. Hova tűnt az emberekből a kíváncsiság?

– Mi vagyunk csak ilyenek?

– Én azt látom, ilyenek lettünk. Itt kinyilatkoztatások vannak, amelyek nem tűrik az ellenvetést, sem a kérdést. Itt a gyűlölködés tart össze kis és nagy közösségeket. Nálunk már olyanok is tépik egymást, akiknek azonos a hitük, a gondolkodásuk. A párbeszéd a kíváncsisággal kezdődik, a tisztelettel a másik iránt. Biztos szentimentálisabb is lettem.

– Végül is ötven lesz hamarosan.

– Sosem izgatott a kor.

– Akkor mitől szentimentálisabb?

– A sok szomorúságtól. Nem telik el nap, hogy ne jutnának el hozzánk a hírekkel fájdalmas történetek, gyötrődések, harcok. Nézze csak azt a hajléktalant ott, a padon, aki tavaly még könyveket olvasott, azóta fölemésztette az alkohol. Sokszor eltűnődök, hogy tíz-tizenöt éve még egyáltalán nem érintett meg mások valódi hite, most azonban nagyon erősen érzem. Mondhatnám azt is, hogy irigylem. Gondolok akár a pápára, akár a váci katolikus püspökre, az evangélikus püspökre és a számos névtelenre, akiket a valódi hitük indít arra, hogy támaszt nyújtsanak másoknak. Ilyenkor mégsem a hitet csodálom a másikban, hanem az embert, aki tud szeretni.

– Idén megrendezte a Radnóti Színházban a Futótűz című darabot, amely egy, a libanoni polgárháború rettenetei elől menekülő asszony története. Aztán a Passióban „újraértelmezte” az evangéliumi tanításokat. És jön most a Hegedűs a háztetőn egy zsidó közösség hagyományaival, és a kérdéssel, meddig lehet engedni a tradícióból. Mintha valamiféle ökumenikus trilógiára törekedett volna.

– Jó, amit mond. De én ösztönösen választok darabot. Az érdekel, amiben élünk. És miben élünk? A totális zűrzavarban, amelyben a harc arról is szól, ki a nagyobb hívő, ki a hitetlen, kinek a hite viszi előre a világot, kinek a hite rombolja le azt. Kétségtelen, mindhárom előadás kapcsán ugyanaz foglalkoztatott: hogyan kellene békében élnünk egymás mellett. A Hegedűs a háztetőn nyilvános olvasópróbáján elmeséltem: a drága Hollósi Frigyes – isten nyugosztalja – és a drága Blaskó Péter teljesen mást gondoltak a világról, ezért állandóan „zrikálták” egymást a Nemzeti Színházban. Mégis a legnagyobb szeretet és tisztelet hangján tették ezt. A Hegedűs a háztetőn falujában, Anatevkában jól megférnek az oroszok és a zsidók, a vallásosak és a nem vallásosak. Ugratják, bosszantják ugyan egymást, ám nem fordulnak egymás ellen, míg felülről ki nem adják a parancsot, míg nem manipulálják őket.

– De hogyan jut odáig az ember, hogy nem képes ellenállni a manipulációnak?

– Nehéz kérdés, és továbbra sem politizálnék. Popper Péter leírta egy beszélgetését Pilinszky János költővel, aki azt képviselte: a pszichológusok, köztük Popper, tévednek, amikor azt gondolják, hogy az életben problémák vannak, amelyekre megoldások szükségesek. Pilinszky szerint az életben tragédiák vannak, és irgalom szükséges. Olyan mély sebeket ejtettünk már egymáson, hogy ebben az országban konkrétan irgalomra lenne szükség, ami persze nem felmentés. Legjobban azt utálom, hogy ez az egész, ami itt zajlik körülöttünk, velünk, engem is megváltoztat, és rühellem rajtakapni magam, hogy tudok gyűlölni és vadul kinyilatkoztatni párbeszéd helyett.

– Azt mondja a Hegedűs a háztetőn főszereplője, Tevje, a tejesember: „Hagyomány nélkül ingatag lenne az életünk, mint a hegedűs a háztetőn.”

– Tevje ragaszkodhatna a tradíciókhoz, de akkor elveszíti a másik lányát is, hiszen az egyik már nem tud vele tartani a „hagyomány útján”, Tevje pedig már nem tud annyit engedni a tradícióból. Nekem az nagyon fontos ebben az előadásban, hogy semmi nem írhatja felül az életet, a kapcsolatodat a gyerekeddel, de azt sem, kikkel élsz együtt. Semmi. Sem a hit, sem az ideológia, sem a politika, sem a tradíció. Pontosabban: a szeretet az, amely mindent felülír.

– Bessenyei Ferenc volt az első Tevje magyar színpadon. Négyszázszor játszotta a szerepet. Egyszer megkérdezték tőle, számára mi a legfontosabb a darabban. Azt felelte: a monumentális érzelem.

– Milyen igaz! Az egész a szeretetről szól. Én végül pont azért akartam megrendezni a „Hegedűst”, hogy Stohl András lehessen az új Tevje. Ugyanis nagyon kevés színész engedi meg magának azt a nagy érzelmet színpadon, amit ő. Ebből a szempontból régi vágású színész, bár ez nyilván eszünkbe sem jut róla.

– Egyébként vannak önnek saját tradíciói?

– Azt hiszem, a nevelésemből fakad a „tradícióm”, amely egyszerűen a normális emberi viselkedés. Próbálom az embert megóvni magamban, megőrizni, hogyan kell mégiscsak tisztességesnek maradni. Az én falum gyerekkoromban teljesen olyan volt, mint a Hegedűs a háztetőn Anatevkája. Szegényeken segítettek, aki bajban volt, felkarolták, a falu bolondját nem bántották, az alkoholistát hazakísérték, ha megtalálták az árokban. Az összetartozást az egymás iránti felelősség és tisztelet is működtette. Azt nem tudom, ma ez miként van vidéken, hagyták-e a közösségek ott is, hogy a politika elválasszon családokat, szomszédokat. Pedig a normális emberi viselkedés nem azon múlik, ki milyen istenben hisz, milyen a világnézete. Valószínűleg az embert kell újraépíteni magunkban, hogy a másikban is meglássuk az embert.