Barangoló - Csécsei zongoracsempészek

S akkor még nem szóltunk a Tiszáról, amely ugyan egy kicsit távolabb kanyarog, de azért nincs annyira messze, hogy az ember meg ne nézné, ha arra jár. Most is arrafelé tartunk, a parthoz érve pedig elakad a lélegzetünk. Oly kicsi a Tisza, hogy nagy lendületet véve tán át is ugorhatnánk. Van is, aki megpróbálja. Szeptembert írunk már ugyan, de majdnem harminc fok a meleg, s a Tisza se hidegebb húsz foknál. A víz pedig kristálytiszta, egy méterre lelátni. Horgászni jöttünk, de első a táborverés, ami a kavicsos parton nem is olyan egyszerű. A sátorkarókat szinte lehetetlen leverni a földbe, de azért vannak a fiatalok, hogy megkíséreljék. Mi vének, inkább iszunk egy korty szilvát, aztán ki-ki elindul felfedezőútra. Én lefele megyek, a kanyaron túl valamikor volt a mederben, a folyó közepén egy hatalmas nyárfacsonk, kíváncsi vagyok, megvan-e még. Meg bizony, ráadásul úgy találom, mint még soha – szárazon! Ha tíz centivel magasabb lenne a víz, megint a Tisza közepén látnánk, de most olyan, mint egy hatalmas tengeri bárka valahol a Húsvét-szigetek táján.

Igen ám, de a Húsvét-szigeteken nem nő vadcsicsóka, itt viszont a part gyönyörű, lágyan hullámzó sárga tenger. Ráadásul e tengernek a gumója még ehető is. Igaz, én még nem találkoztam olyan emberrel, aki megkóstolta volna, de aki már igen, állítja, egész tűrhető. Nekünk azonban jobban ízlik a márna, amit reményeink szerint holnap hajnalban fogunk majd, de én akkor se, mert ha választani kell, inkább bóklászom meg emlékezem. Például arra a másik hatalmas fekete nyárra, ami egy kicsit feljebb, Tiszabecs alatt él.

Az is van már vagy kétszáz éves, s valamikor épp a csécsiek szerették volna megkaparintani. Öreg barátunk, Horváth Andor bátyánk mesélte, hogy az övék volt az a fa egykor, s az apja eladta a csécsieknek. Azok meg mentek boldogan, hogy kivágják a fát, de olyan vastag volt, hogy a fűrész nem érte át, így aztán keserves képpel hazaballagtak.

Itt, ha lehet, talán még keskenyebb a Tisza, a túlsó parton pedig közvetlenül a víz fölött két nagy, ásító lyuk, vidralakok. Vagy inkább hódtanya? Nem látni innen tisztán, csak egy széles csapást le a vízről. Nem valószínű, hogy ember műve, hiszen odaát szigorúan őrzik az ukránok a határt. Igaz, őrizték régen is, de a tiszaháti ember túljárt az őrzők eszén. A túlparti magyarok segítségével a csécsiek még zongorát is csempésztek át a folyón. Igaz, két csónak kellett hozzá, de áthozták.

Fent a korcsmában ma is gyakran szóba kerülnek azok az idők. Ma este is, mert a tábortűzhöz várjuk a csécsi barátokat is. Tán még Móricz kedves nótáját is elénekeljük: Zöld erdőben de magos, zöld erdőben de magos a juharfa….