Doli újra zárva

Szeptember tizedikén elmaradt a mise a csévharaszti kápolnában. A kapu zárva, a harang nyelve néma, az utcán lusta szél fúj. Pedig a nyár derekán még arról szóltak a hírek, hogy Beer Miklós váci megyés püspök kocsmából lett kápolnát szentelt itt. A püspök úr még a harangot is megáldotta, amelynek hangjára akadt, aki rendszerint megriadt a szombati alvásból, más viszont szép ruhában érkezett, hogy hallhassa az evangéliumot. Az utca megtelt a szentelőre, a népet busszal hordták, nyüzsgött a média, az újságírók még nap múltán is egymásnak adták a kilincset. Zsúfolt lett és zajjal teli a Szent Iván éjjelét követő szombat, de a nap sütött, az asszonyok könnyű ruhában jártak, a férfiak pedig táblákat hoztak magukkal falujuk nevével – merthogy a püspökség Csévharaszton tartotta tizenharmadik egyházmegyei találkozóját.

– Hülyeséget nem akarok mondani, többet meg nem tudok – zárja mondandóját József. Korosodó, napszítta, szikár férfi, a közelben lakik.

Történelmi szemtanúja kocsmának és kápolnának, ám arról fogalma sincs, hová tűntek a hívek. Aztán elolvassa ő is a kápolna kerítésére kiragasztott plakátot, amely az éppen zajló máriabesnyői búcsú programjait hirdeti, és érkezik a megvilágosodás: a Gödöllői-dombságba zarándokoltak.

Ezen eltűnődik, és csak később jut eszébe, miután egy helyi asszony – aki azért szerette ezt a nyarat, mert minden vasárnap a kápolnaharang bongására ébredt – elárulja, hogy itt már szeptember harmadikán sem hirdettek igét. Ennek bizonyítéka pedig az, hogy azon a napon, harangszó hiányában, túlaludta magát. József megvakarja fejét, merthogy pap nélkül egy kápolna éppen olyan, mint a kocsma csapos nélkül, vagyis keserű a végszó, akárhonnan nézzük is.

Szóbeszéd már korábban is ment, különösen arról, hogy egy csapszékből hogyan is lehetne Isten háza; meg hogyan szól majd itt a „Dicsértessék!” meg az „Ámen”, de tudni illik azt is, hogy errefelé nem feltétlenül csak a „Le vele!” vagy éppen a „Fenékig!” szóhasználat volt divatban, a koccintás közben gyakorta elhangzott ez is: „Isten, Isten!” Azt azonban mindenki pontosan tudja, hívő és nem hívő, hogy a helyiek szóhasználata szerinti „Doliban” már évek óta nem mértek sem bort, sem pálinkát. Az épület bezárva és üresen állt, egészen addig, mígnem Antal András plébániavezető diakónus meg nem töltötte élettel. Főként hívekkel.

A néhai kocsmaépület a szomszéd tulajdona. Őt is Józsefnek hívják, ami azt a képzetet erősíti, hogy a férfiaknak errefelé bibliai neveket adnak.

Az egykori csapos ugyanakkor református. Annak, hogy mégis a római katolikusok kezére adta a kocsma épületét, érzelmi és lelki okai vannak.

Úgy tartja, hogy az adja a kereszténység erejét, ha boldoggá teszel másokat. Protestáns létére azt sem szégyelli, hogy vasárnaponként ő húzta a kert végében álló harangot, de akkor sem cukkolta senki, amikor a „rómkatokkal” együtt imádkozott.

Imádta András atyát hallgatni, miközben büszkén ült hívő katolikus felesége oldalán.

Most egyedül van itthon, az asszony elment a zarándokokkal. Óvatosan nyitja a kápolna ajtaját, mintha attól félne, eltűnik a boldogság, amely a nyáron oda beköltözött.

Nem beszél sokat, értetlenül áll a történtek előtt. Merthogy érzi, András atya nélkül ez a hely megint ahhoz a teremhez kezd hasonlítani, ahová egykor a cséviek poharazni jártak, vagy éppen esküvői örömmuzsikára táncoltak hajnalig. Persze most itt az oltár, az atya hozta Ausztriából, és itt pihen az egyházi énekek kottája, de túl nagy a csend.

Mert ebbe a helyiségbe beköltözött ugyan a Szentlélek, csak éppen az költözött el innen, aki miatt többek között érkezett. Szemével azt mondja, elüldözték innen András atyát, ám kezével integet, sokfélét beszélnek, és ő nem akarja, hogy még több legyen a szóbeszéd. Csak azt tudja, hogy András atya, akinek szerinte a település többet köszönhet, mint bárkinek az elmúlt hetven évben – mert nemcsak a kápolnát gründolta, de ételt is osztott a szegényeknek; és nemcsak szellemi táplálékot adott, hanem ruhákat is hozatott külföldről, és sokszor pénzt sem kért azért, ha valakinek megtetszett egy-egy nemesebb darab –, elment innen. Elment, és maga sem érti, miért.

Némán, tanácstalanul áll a bálásruhás-dobozokkal telepakolt kápolnában.

Nem sokkal később kiderül, miért is roppant meg a csévi kápolna sikertörténete: Antal András új küldetést kapott egyházától. Augusztus óta nem vesz részt csévharaszt hitéleti tevékenységében. Püspöke áthelyezte.

Az atya hangja éteri, telefonba magyaráz, a Tiszazugból, Csépáról beszél. Hangja nyugodt, lelkesedése töretlen. Azt mondja, nem csalódott. Ahogyan fogalmaz: „...más juhaim is vannak, amelyek nem ebből az akolból valók. Ezeket is ide kell vezetnem. Hallgatni fognak szavamra, s egy nyáj lesz és egy pásztor.” (Jn, 10.16)

Viszont azt sem tagadja, hogy hiányzik a régi közösségi élet.

Cséven nyolc évvel ezelőtt mindössze két idős asszony ült a padokban, tavaly decemberben már százötvenen érkeztek a karácsonyi misére. Húsvétkor pedig még a pápához is elvitte a csévi hívőket, Rómába, áldozati báránnyal mentek a szentatyához.

Csépán ugyanaz a munka várja, mint egykor Csévharaszton. Mert mint mondja, „nehéz úgy megtölteni egy templomot, ha nem vagyok jelen”. Csépán már szeptember első két hetében megduplázta a templomi közönség létszámát, az ötven fő igen jónak mondható. Továbbra is ingyen temet, nála perselypénz sincs.

És Csévharasztot sem hagyta el örökre: missziója, amit itt kiépített, minden hétfőn és kedden várja. Az Irgalmasság Szigete olyan gazdaság, amely minden rászoruló előtt nyitva áll. Aki oda bemegy, soha nem távozik üres kézzel. Öt-hat éve már, hogy hetente háromezer rászoruló eszik abból, amit a konyhán főznek, és továbbra is ruhákat szerez annak, akinek nincsen pénze arra, hogy rendesen felöltözzön.

Szolidaritási szolgálatát legalább olyan komolyan veszi, mint hitéleti misszióját: gazdaságát úgy vezeti, hogy mindenhez értsen. Ha kell, traktort kormányoz, ha szükséges, szekeret hajt. Kombájnra is van jogosítványa, és levizsgázott targoncavezetésből.

A fenntartáshoz szükséges forrást pedig, szavai szerint, „koldulja”. Bízik abban, hogy a kocsmából lett kápolnába hamarosan új pap érkezik.

József viszont tanácstalan. Nem tudja, mi lesz az épülettel. Pénzt nem kért az egyháztól, amikor odaadta, hogy alakítsák imaházzá, majd kápolnává, és nem is akar ezen változtatni. Ő is abban bízik, hogy jön majd egy új pap, aki legalább annyira érthetően magyarázza az evangéliumot, ahogyan András atya tette: „Példát adtam, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn, 13.15). József bezárja az ajtót maga mögött, és a haranglábra mutat:

„Eljön még a nap, amikor újra meghúzom azt a harangot.” Aztán az égre néz. A nap olyan erővel szórja a világosságot, ahogyan csak a legnagyobb hőséget ígérő nyári vasárnapok reggelén szokta. De József is tudja, hogy az égi korong alighanem csak nyújtózik egyet, utoljára, mielőtt az alacsony felhőkkel együtt megérkeznek az őszi esők.