Ennyire udvarias házigazdának talán nem kellene lennünk

Mozgalmas hétvégén van túl a magyar sport, amiből – ha nem is az eredményeivel – kiemelkedett a budapesti Papp László Arénában folyó cselgáncs-világbajnokság.

Ezt a távol-keleti sportágat mi igazából akkor kezdtük megismerni, amikor 1992-ben, a barcelonai olimpián Kovács Antal, a Paksi Atom SE versenyzője aranyérmet nyert, amit Hajtós Bertalan egy ezüsttel toldott meg. Felfedeztük magunknak a judót, de azért az iskolai tornaszőnyegeket nem cserélték tatamira, s a focilabda helyett sem egymást rúgták-dobták a srácok a gyepen.

Aztán elnyertük a világbajnokság rendezési jogát – gondolom, köszönhetően a nagyszalontai születésű, osztrák állampolgár Marius L. Vízernek, a nemzetközi szövetség elnökének –, és a pompázatos megnyitón sokan meglepődve látták, hogy 126 ország zászlaja alatt 731 versenyző vonult fel a sportcsarnokban.

Majd megérkezett a VIP-páholyba Vlagyimir Putyin – a világpolitika három legmeghatározóbb egyéniségének egyike –, úgy is, mint a nemzetközi szövetség tiszteletbeli elnöke, nyolcdanos, fekete öves judós.

Szóval, gondolom, sokan most tették a helyére magukban a sportágat.

Történelmi pillanat volt, az biztos, talán ezzel is magyarázható, hogy Szabó Csaba a 60 kg-ban, szoros csatában, az olasz Manzinál eggyel több intést begyűjtve, kiesett az első fordulóban. Olimpiai és világbajnoki bronzérmesünk, kétszeres Európabajnokunk, a 48 kg-ban induló Csernoviczki Éva szintén nem bírta el a tét súlyát, és kikapott egy 18 esztendős kubai lánytól. Sajnos Hurtado Munoz is csak ezt az egyetlen győzelmet könyvelhette el, a következő fordulóban búcsúzott.

Ennyire udvarias házigazdának talán nem kellene lennünk…