Állj oda, emeld meg! A nézők is próbálják, de hiába

– A verseny után hagyjanak mindent úgy, mi majd elpakolunk! – Szőllősi Ferenc Attila, Pécel polgármestere ezekkel a szavakkal nyitja meg a Nemzetközi Erős Emberek Csapatversenyét a városi sportpályán, ám a szavaiban megbújó humor nélkül is tudni lehet: ha a péceli földi halandókon múlna, a fűre kipakolt versenykellékek köré akár kordont is építhetnének, hogy az idők végezetéig tartó szabadtéri kiállításon bárki megnézhesse a kőgolyókat, a sziklát, a koffert és a gúlát, a lengőt, valamint a lépcsőre pakolandó súlyokat. Legkönnyebben talán a két koffer, ez a vasból öntött cipeledmény tűnne el, mert annak súlya egyenként „csak” 130 kilogramm.

Annál csupán a legkisebb golyó könnyebb súlyra, kilogrammban mindössze 110, de azt megfogni nem egyszerű, nemhogy emelni, és görgetni ugyan lehet, de csak sík terepen. Elég egy kicsinyke lejtő a domb oldalában, és a golyó olyan sebességgel érkezne a falu közepére, hogy az erő, amellyel becsapódna, várfalakat képes romba dönteni, nemhogy sarki kávézót vagy családi házat. Vagyis jobb a pakolást azokra bízni, akik elbírnak a súlyokkal.

Az erős emberekről annyit kell tudni, hogy nem a konditeremben születnek. Ezt Fekete László, az erős emberek kilencszeres világbajnoka mondja, a torna szervezője. Az edzőterem csak arra jó, hogy szép, nagy és kidolgozott izmokat építsen az ember. A súlyok emeléséhez azonban láthatatlan erőre van szükség.

Sok-sok gyakorlásra. Hetente két-három nap edzésre, de úgy, hogy akkor naponta 50-60 tonnát kell megmozgatni, megemelni. Ehhez egy átlagos versenyző naponta megeszik 10-12 ezer kalóriát. Ez olyan, mintha megenne 5-6 kiló libahúst vagy 10-12 kilogramm csirkemellet. Márpedig az erőre szüksége van. Fekete Lászlóéknál egy évben bőven akad verseny: csak világbajnokságból mindjárt kettő, egy egyéni és egy csapatverseny, de más nemzetközi tornából is összejön négy. Legközelebb Várpalotán rendeznek világbajnokságot, október közepén. Vagyis erre a sportra születni kell. A versenyhez pedig genetikára van szükség. Génekre.

Jó ízületekre, erős vázizmokra és csontokra, szilaj csípőre, tökéletes vérkeringésre, kiváló étvágyra és könnyű emésztésre.

És lehet ebben valami. Mert a románok egyik versenyzője, Kiss Attila – társa, Todoszi László talált rá Erdély rengetegében – első ránézésre úgy néz ki, mint egy ballagásra készülő nebuló, éppen csak az öltöny hiányzik róla. Törékeny, szinte légies jelenés a sok óriás között, de már kézfogása elárulja, ősi erő szorult belé.

Emlékei szerint kölyökkorában is szuszogás nélkül emelt nehéz tárgyakat, de ennek nem tulajdonított különösebb jelentőséget. Mert van olyan, aki a gyorsaság képességével születik, más a számolásban kiváló; neki a súlyok voltak tollpihék. A 160 kilogrammos kőgolyót például olyan „könnyedén” rakja át az 1,10 centiméter magas rúd felett, hogy közben mosolyogni is marad ideje. Nem, nem vicsorog, fogát sem csikorgatja, hanem akár egy filmsztár, kitekint az ámuló közönségre és belemosolyog a napsütésbe.

A golyó amúgy a torna első száma. Négy darab van belőle, 110-140-160-180 kilogrammos kiszerelésben, és minden csapatnak 90 másodperce van arra, hogy felemelje a földről és áttegye az egy tíz magasra tett rúd felett. Az, hogy mennyire egyszerű vagy nehéz ez a feladat, azt ifj. Fekete László nyolcszoros világbajnok magyarázza el. Laci karműtétje miatt kénytelen kihagyni ezt a tornát. Két hete még a műtőben feküdt, most meg már a gipsz sincs rajta, csak a varrat helye mutatja, hol volt a szakadás. Alighanem itt is a gének adnák meg a választ arra, hogy egy seb hogyan gyógyulhat ilyen gyorsan, de Laci már meséli is a golyóemelés titkát:

„Amikor először álltam oda, azt kérdeztem aputól, mi ennek a technikája, csak ennyit felelt: Állj oda, hajolj le, ragadd meg, és emeld át a lécen!”

A szlovákok csapata – Horváth Tamás és Runa Milán Komárnóból – aligha hallhatott ilyen tanácsot, mert Tamás már az első golyón sem találja a fogást, és Milán sem birkózik meg a másodikkal. Ezt a kört a negyedik helyen zárják. A magyarok – Fekete Miklós (ötszörös világbajnok) és Fekete Richárd világbajnok – mind a négyet átteszik, hiába, vérükben van minden atyai jó tanács. Igaz, a szerbek is utolérik a háromgolyós románokat. A szerb csapattal – Milan Randjelovic és Milutin Novakovics – amúgy a legnehezebb szót érteni, mert a nagyon kevés angol szókincs használata mellett csakis szerb nyelven beszélnek. De az erős embereknél úgy tűnik, a súlyokkal is kiválóan lehet kommunikálni: a Világ Legerősebb Családja címet elnyerő (2010, USA) Feketéék megmutatják, hogyan kell véghezvinni a gyakorlatokat, a többiek pedig megpróbálják utánuk csinálni.

A gyorstalpaló azonban nem jelenti azt, hogy déli szomszédaink mindjárt sikeres vizsgát is tennének, de becsületükre legyen mondva, vitéz módjára küzdenek.

A lengő számban például, amiről a tornaszervező Fekete László csak annyit jegyez meg viccesen, hogy ezt a versenyszámot – egy 400 kilogrammos, nyakra-vállra emelt kapukeretet kell elvinni 15 méternyi távolságba – kifejezetten az ízületekre találták ki, 11 méteres eredménnyel a második helyen zárják.

A nézőtér, egy kamion platójáról lebillentett dupla padsor szép lassan megtelik. Pontos számadatok ismerete nélkül, ránézésre is kijelenthető, hogy a péceliek nagyobb arányban kíváncsiak az erős emberek sportjára, mint az ország lakói a nemzeti labdarúgás élvonalbeli mérkőzéseire. És itt legalább családokat is látni lehet, férjestül, feleségestül, gyerekestül, babakocsistul, a tribün mögött meg gigászi serpenyőkben sül a kolbász, a csülök és a brassói aprópecsenye. A szél szerencsére a küzdőtér felől fúj, mert igencsak nehéz lenne úgy súlyokat cipelni, hogy az ember szájában összefut a nyál.

Bár aligha akad olyan versenyző, aki ne a 130 kilogrammos kofferokra koncentrálna futás közben. A súlyok alatt, persze, inkább totyorgásnak tűnik az a rohanás, de a szám nehézségi fokát a magyarok Toldijának felvezetése példázza legjobban: „Ezt főként időseknek javasoljuk, mert jobban helyrerántja derekat, mint bármiféle mágneses korong.” A közönség derül, a versenyzők pedig úgy érzik, karjuk tőből szakad, a 200 kilogrammos gúlát meg csak terpeszben, lábuk között lógatva hurcolják a cél felé.

A szerbek talán megérezhettek valamit a csülök illatából, mert 10 méter koffercipelés után kiszállnak ebből a számból. De nem az étel terelte el a figyelmüket, hanem a technikát kell még gyakorolni, amivel a célba jutnak.

Igaz, az egyik koffer ráborul Milutin bokájára, aki először felszisszen, majd rálegyint a sérülésre. Mozdulatából azt lehet kiolvasni, hogy ami fáj, az gyógyul is: az erős ember nem focista, hogy a füvön fetrengjen csak azért, mert elesett egy fűszálban. Amúgy ezt a számot is a magyarok nyerik, akárcsak a sziklacipelést.

A trapezoid alakú sziklát a szlovákok meg sem tudják emelni, nemhogy elindulni vele, pedig „mindössze” 170 kilogramm. A szám nehézségét az adja, hogy ezen a tárgyon, amely csupa él és sarok, alig van fogás. Fekete Lászlónak erről is van egy jó mondata: „Ez a szikla olyan, mint a versenyző kedvese: magadhoz kell ölelni.” És a románok Attilája – talán, mert a szíve még fiatal, vagy tán még nem ölelt annyit, mint a többiek – olyan könnyedén veszi mellre ezt a „pöttöm” tömbdarabot, hogy amikor megindul vele a 25 méteres távon, alighanem csak azért áll meg 20 méternél, mert boldogságában széttárja a karját.

A magyarok Miklósa 23 méterig jut a sziklával, és ezzel ezt a számot is itthon tartja. S mivel a lépcsőt is hozzák a magyarok – kétszer 40 centiméter magasra feltesznek egyszer 200 kilós súlyt, majd 240-et, végül 270-et –, meg is nyerik a tornát. Mögöttük a románok, a szerbek és a szlovákok.

A közönség beözönlik a pályára. Vakuk villannak, telefonok fotólencséiben pózol boldog-boldogtalan, bár hiszik, ez könnyű sport. De ha az ember tisztán, becsülettel űzi, küzdelmes. Cuccolva, teljesítménynövelő szerekkel, persze, könnyű, sőt: csalással még látványos is, de mi soha nem jártuk azt az utat.”

Az nem csak szavaiból sejlik ki, hiszen sokfelé nyilatkozta már, hogy az erős emberek világa sem mentes az ellentétektől. Tizenegy éve már, hogy távozott az erős embereket tömörítő nemzetközi szervezetből, és létrehozta saját szervezetét, a Natúr Erős Emberek Szövetségét, amelyhez ma már 60 ország csatlakozott, és 1500 regisztrált tagot számlál. A magyarok örökös Toldija úgy magyarázza ezt, mintha két táborra szakadt volna ez a sport is: az erő sötét oldalán vannak azok, akik valamilyen teljesítményfokozót használnak a céljaik eléréséhez, és a show kedvéért olykor csak ráírják egy-egy súlyra, hány kilogramm, miközben a valódi súlya elmarad attól; és vannak azok, akik sonkával és vöröshagymával érnek a csúcsra, és éppen olyan nehéz súlyokat emelnek, amekkora kilogrammot feltüntetnek rajtuk. Magukat az utóbbiak közé sorolja: „Olyan ez, mint az olimpia, hiszen ott is elveszik az aranyérmet attól, akiről kiderül, hogy doppingolt. Ezért is vagyok büszke arra, hogy jövő áprilisban akár fel is vehetnek minket az olimpiai mozgalomba, és akkor 2024-ben be is mutatkozhatnánk a nyári olimpiai játékokon.”

Addig azonban várni kell. Bár, ahogyan a verseny utáni érdeklődés mutatja, utánpótlás akadna bőven.

Kölykök rohannak a kőgolyókhoz, nekifeszülnek anyjuk örömére; legények próbálják mutatni mátkájuknak, micsoda erő lakik bennük, miközben csak a fejük vörösödik az erőlködéstől. A súlyok akkor is a földön maradnak, ha akadnak olyanok, akik esküdni mernének rá, hogy a legkisebb golyó fél centire elemelkedett a talajtól.

Viszont senki nem csalódik azért, mert kudarcot vall. Este így is lesz miről mesélni, hogy legalább megpróbálták.

És ha még molnártalicskák is összegyűlnének a kocsmában, hogy elbüszkélkedjenek arról, hogyan serénykedtek az erős emberek versenyén, a nagy szószátyárkodás közben még azok is szuszogva tapogatnák ívbe hajlott lemezlapjukat.

F. TÓTH BENEDEK
RIPORTJA

NÉMETH ANDRÁS PÉTER
FELVÉTELEI