Ember vagy gép - Ha nem vigyázunk, ez lesz az utolsó nagy találmányunk

Tibeti szerzetesek egy csoportja emberemlékezet óta azzal tölti az időt, hogy összegyűjtse Isten nevét: az összeset, amit a Földön élő, különböző nyelvű népek a megnevezésére használnak. A hiedelem szerint, ha a sok-sok isteni elnevezésből összeáll az egyetlen, ami Isten valódi nevét adja, akkor a földi világ eltűnik, beleolvad a mindenségbe.

A munka a nagy távolságok miatt évszázadok óta tart, ám a számítógép megjelenésével hirtelen felgyorsult. Mindez persze nem a valóság, hanem egy fantasztikus novella vezérfonala, amit Arthur C. Clark írt 1953-ban. Ám pontos képet rajzol arról, mi várhat az emberiségre, ha pusztán jó szándékból elkezdi használni a legmodernebb eszközöket.

Mert a tudósok nem attól félnek, hogy a gépek – meghaladva az emberi képességeket – hirtelen öntudatra ébrednének, bár erre vonatkozóan is születtek jóslatok. A félelem inkább abból fakad, hogy az ember elsősorban biológiai és szellemi lény: érzelmei vannak, esendő cselekedetei, képes gyűlölni és szeretni, olykor egy illat vagy tapintás alapján is tud döntéseket hozni. Ám a gépek előre meghatározott változók alapján, érzelmek nélkül jutnak döntésekre, s ameddig az ember hasznára vannak, nincs is ezzel gond. De senki nem tudja, mi történik akkor, ha a gép tanulni kezd, fejlődik, akár egy gyerek, majd idővel – figyelmen kívül hagyva az emberi tényezőt – észszerű, de nem feltétlenül életszerű, önálló döntéseket hoz. Ez különösen izgalmas olyan rendszereknél, mint például a haditechnika, ahol a gép egyszer csak nem tesz különbséget katona és civil között; a mezőgazdaságban, ahol az önjáró kombájn gaznak nézi az aratásra érett búzát; a kórházi életmentő műszerek esetében, ahol a gép már nem a beteg aktuális állapotához igazítja a gyógyszeradagolót. Senki nem tudja, miért állítanak olyasmit a világ legnagyobb államának vezetői, hogy a jövőben az lesz a földgolyó ura, aki jelentős előretörést ér el a mesterséges intelligencia (MI) fejlesztésében.

Szeptember elején Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin mondott ilyet – igaz, nagylelkűen hozzátette: a tudást mindenkivel megosztanák, ahogyan az atomtechnológiával teszik.

Az MI fogalmát John McCarthy amerikai tudós alkotta meg 1956-ban, de már akkor is tudta, hogy nem ez a legmegfelelőbb szóhasználat. Helyette célszerűbb volna a Tanulás Folyamat kifejezést használni. Ugyanis a MI fejlődéstörténete a feladatmegoldás képességének kiteljesedését jelenti. Ma már bele sem gondolunk, de ilyen feladatmegoldó rendszer a legegyszerűbb számológép is, amely a másodperc tört része alatt összeszorozza például a 465 322-t 3 223 443-mal; s ilyen az útvonaltervező műszer is (GPS), ami – figyelembe véve mindent, ami az úton ránk vár – vezetés közben megmutatja, melyik irányban haladva érünk el a leggyorsabban a gyerekért az óvodába.

Vagyis a MI hasznos, csak jól kell vele bánni – és alkalmazkodni hozzá, mert alapvetően az emberi természetet változtatja meg. De az ember mindig is képes volt az alkalmazkodásra, így megtette, amikor megtanult gazdálkodni. Az ipari forradalom kevesebb időt hagyott az alkalmazkodásra: az ember néhány évszázad után máris áttért az informatika használatára, s lám, alig negyven-ötven év alatt máris befordult a MI korszakába. Vagyis könnyen lehet, hogy amit a világ teremt, az gyorsabban fejlődik, mint amennyire az emberi test, lélek és elme követni képes. És bár ma még nem egyszerű elképzelni, mégis lehetséges, hogy az embernek idővel már testre sem lesz szüksége, mert a tudatát áttölti egy gépbe, s az idők végezetéig abban él tovább. Most persze mindenki arra gondol, mi lesz azzal, amiről úgy tartjuk, nagyon is emberi (érzelmek sora, álmok végtelenje, gyarlóságok garmadája) – de az már egy másfajta világot jelent, aminek már semmi köze ahhoz, amit ma úgy hívunk: élet. Különben is, mindaddig, amíg egy gépet ki lehet húzni a konnektorból, le lehet kapcsolni az áramforrásról, az emberre továbbra is az ember jelenti a legnagyobb veszélyt, nem a mesterséges intelligencia.