Jártunk a pokol bugyraiban - S. Takács Andrással és Cseke Eszterrel beszélgetett Borzák Tibor

– Mennyi időt hagytak ki Mózes érkezésével?

S. T. A.: – Jé, tudja, hogy hívják a fiunkat?

Cs. E.: – Ebben Andrissal nem tudunk közös nevezőre jutni. Szerinte sok időt kihagytunk, szerintem meg szinte semmit. Mózes három hónapos volt, amikor a Diktátorok gyermekei című sorozatunk nemzetközi változatának utómunkáit végeztük. Pihent az ölemben, ha éhes volt, megszoptattam. Elég romantikusan hangzik, nem?

S. T. A.: – Amikor két évvel ezelőtt aláírtuk a németekkel a szerződést, még fogalmunk sem volt, hogy akkorra már hárman leszünk.

– Nem tervezték el dátumszerűen a baba érkezését?

Cs. E.: – Egyrészt nem, másrészt a megállapodás elhúzódott, és borult minden.

S. T. A.: – Kifutott a születésről szóló sorozatunk, ami szépen összecsengett a mi sorsunkkal, s egyéb hazai megrendeléseket is teljesítenünk kellett.

Cs. E.: – Azért annyi józanság szorult belénk, hogy augusztustól márciusig leálltunk a forgatásokkal. Azon a nyáron találkoztunk Ferenc pápával, bemutathattuk neki következő filmünk főszereplőjét, az egyetlen zsidó asszonyt, aki Auschwitzban született a felszabadítás előtt, és túlélte a borzalmakat. Velünk lehetett Mózes is, aki rögtön elkapta a Szentatya nyakában lógó keresztet. Óriási élmény volt, amiért áldozatokat kellett hozni. Hajnali utazás, szigorú biztonsági ellenőrzések, ráadásul először voltam hosszú órákig távol a kisfiamtól. Kis híján megbántam, hogy a munka ennyire betüremkedett az életünkbe, ugyanakkor persze kihagyhatatlan volt.

– Valahol mégis az a konklúzió, hogy a médiában nem lehet leállni.

S. T. A.: – Mi nem azok közé tartozunk, akiknek lételemük az állandó jelenlét. Sokan azt állítják, ha nincsenek folyamatosan a képernyőn, elfelejtik őket. Döntés kérdése, hogy le tud-e állni valaki egy időre vagy sem. Előfordult, hogy mi másfél évig nem jelentkeztünk új filmmel. De a mi műfajunkban törvényszerű, hogy huzamosabb időre eltűnünk, hiszen egy-egy téma feldolgozásához sok esetben be kell járnunk a fél világot.

– Úgy ismertem meg önöket, mint akik nem szeretnek rivaldafényben villogni, nincsenek benne a sztármagazinokban sem...

Cs. E.: – Oda nem vágyunk. De azért ne feledjük: az elkészült filmeket el kell juttatni a közönséghez. Ennek érdekében kutyakötelességünk mindent megtenni. De ha nagyon őszintén válaszolnék a kérdésére, akkor azt mondanám, egyikünk sem rajong a promóciós szereplésekért.

– Mi alapján döntik el, hogy miről forgatnak dokumentumfilmet?

Cs. E.: – Ideális esetben egyik téma hozza a másikat. De az sem ritka, hogy egészen mással szeretnénk foglalkozni. Lehet évek óta tarsolyunkban egy ötlet, amit sorozattá tudunk bővíteni. Most például az érdekelt bennünket, hogy a felnőtt emberek életében miként érhetők tetten a gyerekkori sérülések, traumák. Ehhez olyan szereplőket választottunk, akik kiskorukban durva történelmi helyzetek áldozatai voltak.

– Hogyan találtak rá a riportalanyokra?

S. T. A.: – Előző sorozatunkban többek közt szír menekülttáborban, etióp kunyhóban, gázai háborúban születtek babák a kameráink előtt. Megmutathattuk, mit élt át az anyuka a terhesség idején, ott lehettünk a szülésnél, és beszámolhattunk az utána következő hetekről is. Azt kérdeztük a végén: vajon mi vár rájuk? Hogy hová születik valaki, mi befolyásolja az életét, képes-e feldolgozni a traumákat, az viszont csak évekkel később derül ki. Ez adta az új sorozatunk, Az ellenség gyermekei ötletét. Azok a csecsemők, akik a XX. század legsötétebb történelmi korszakaiban jöttek világra, mára felnőttek. Forgattunk Vietnamban, Dél-Koreában, Szarajevóban, Kaliforniában, Kambodzsában, Indiában, Kanadában és Erdélyben.

– Mekkora logisztikai munkát kíván egy sorozat?

Cs. E.: – Már az előkészületek is sok időt igényelnek. Ha megvannak a szereplők, néha hónapokig tartó egyeztetés zajlik, kivel mikor tudunk találkozni. Mivel most már visszük magunkkal a fiunkat is, ezért egészséges és észszerű tempót kell kialakítanunk. Úgy állítottuk össze a helyszíneket, hogy ne kelljen kéthavonta tengerentúli járatra szállnunk, mint régen. Így is több mint egy évig forgattunk.

– A diktátorok gyermekeit nehezebb volt kamera elé állítani?

Cs. E.: – Esetükben meggyőzési stratégiák kellettek. Megtalálni sem volt könnyű őket, nemkülönben rábeszélni a filmbeli szereplésre, amiről előre lehetett sejteni, hogy kellemetlen kérdéseket fognak kapni. Néha előre nem látható problémák merülnek fel: most például egyik főszereplőnk idegösszeomlást kapott, nem tudtunk vele forgatni.

S. T. A.: – A legutóbb forgatott filmünk pedig a sorozat nyitórésze lett. A kassai születésű Edith Eva Egert tizenhat évesen deportálták Auschwitzba, szüleit Joseph Mengele, a haláltábor hírhedt orvosa rögtön a gázkamrába küldte, neki pedig még aznap este táncolnia kellett a Kék Duna keringőre „a halál angyala” előtt. Öt hónappal később a holtak közül húzta ki egy amerikai katona, még életben volt. Évtizedekig nem beszélt arról, min ment keresztül, Auschwitzba visszatérve viszont szembe tudott nézni a félelmeivel és traumáival. Pszichológus lett, kilencvenévesen is praktizál. A döntés című memoárja most jelent meg, az első dokumentumfilmet pedig mi készítettük róla.

– Szabadon és anyagi biztonságban tudnak dolgozni?

S. T. A.: – Saját gyártócéggel rendelkező, független produkciós iroda vagyunk. Alkotásaink a világ minden tájára eljutnak, itthon az On The Spot évek óta a Duna Televízión látható. Anélkül hozzá sem kezdenénk egy új évad forgatásához, hogy ne legyen befogadó partnerünk. Már tudjuk, mi lesz a 2018-as témánk.

– Ehhez igazítják az életüket?

Cs. E.: – Abszolút. Régen voltak húzogatható tábláink, azokra írtuk az időpontokat, a helyszíneket. Egyik hónapban Afganisztán, a másikban Srí Lanka, a harmadikban Nepál… Mentünk, vágtunk. Mentünk, vágtunk. Borzasztóan élveztük. Aztán két év után rájöttünk, hogy talán nem ebben a ritmusban kellene dolgoznunk.

– Mára csendesedett a menetelés?

S. T. A.: – Csendesedett, mert az utazásokat racionalizáltuk. Ugyanakkor sűrűbb lett a tempó, mert sok felkérést kapunk. Szerencsére nagyon jó csapatunk van itthon.

– Versengenek önökért a tévécsatornák?

S. T. A.: – Időről időre előfordul, de versengésnek nem nevezném, ahhoz kicsi a hazai médiapiac. Egyébként épp ma is jött megkeresés egy kereskedelmi csatornától. Nekünk fontos a kiszámítható munka, a témaválasztás szabadsága, ezeket nem szeretnénk feladni.

Cs. E.: – Az ilyen típusú műsorokat mindenütt a közszolgálati csatornán vetítik. A Duna Televíziónál nem kell kompromisszumokat kötnünk. Mindezt valószínűleg nem mondhatnánk el, ha elmennénk egy kereskedelmi csatornához. Bennünket sokkal inkább az foglalkozhat, hogy miként tudjuk például Az ellenség gyermekei című sorozatunkat nemzetközi viszonylatban eladhatóvá tenni.

– Sokszor veszélyzónákban járnak. Nem félnek?

Cs. E.: – Dehogynem. Ehhez nem feltétlen kell háborús övezetbe menni. Új sorozatunk egyik szereplője a Kanadában élő dr. Máté Gábor, aki tizenkét éven át volt a legsötétebb vancouveri kábítószeres negyed orvosa. A helyszínen megdöbbentő látvány tárult elénk. Heroinfüggők mindenütt, egyikük épp ott lőtte be magát a járdán, a másikról a kapualjban nem tudtuk eldönteni, hogy él-e még, aztán feltűntek az agresszív dílerek – mintha a pokol bugyraiban jártunk volna.

S. T. A.: – Körülálltak és megfenyegettek minket. Hidegvérrel közölték, ha nem hagyjuk abba a kamerázást, nem garantálják, hogy életben maradunk. Minek tagadni: nagyon féltünk.

– Meddig cipelik a szívszorító történeteket?

S. T. A.: – Eszter az elején jobban magára vette, mint én. A szír menekülttáborban sírva búcsúztunk el Ibrahimtól, aki a kameráink előtt született meg, és a családjától is nehéz volt elválni.

Cs. E.: – Az Auschwitz-túlélő Edith Eva Eger olyannyira beleköltözött a szívembe, hogy még a repülőn is folytak a könnyeim, annyira hiányzott.

– Házaspár és kollégák egyszerre. Könnyű vagy nehéz?

Cs. E.: – Óhatatlanul beszélünk otthon is a munkánkról.

S. T. A.: – Családi életünkről nem szoktunk nyilatkozni. Nem szeretnénk celeb párként feltűnni a bulvármocsárban. Fontosabb, hogy a filmjeinkről beszéljenek az emberek.