Az a véleményem

Türgyei Mária, Karád:

Olvastam a lapban Tanács István írását a társaikat bántalmazó gyerekekről. Gyermekkoromban engem is bántottak, igaz, „csak” szavakkal, de azokkal nagyon. A tanáraim kötelességüknek érezték, hogy közbeavatkozzanak, még ha nem is mindig sikeresen.

Hetedikes voltam, amikor jött egy nagyszerű testnevelés-tanárnő. Hamar a pártfogásába vett. Több olyan dolgot, amit mások hibámul róttak fel – például a zárkózottságomat –, ő erénynek látta. Megbeszélte a kollégáival is, hogy ekként foglalkozzanak velem. Kiderült, hogy a labdajátékokban, különösen a kézilabdában ügyes vagyok, jól védek. Nyáron is sokat gyakoroltunk, és nyolcadikban szép eredményt értünk el a kézilabdacsapattal. Nagyon sokat tanultam tőle, mindenekelőtt magabiztosságot. Ez máig megmaradt bennem, pedig már bottal járok. Úgy adódott, hogy mikor idős korában egy rehabilitációs intézetben volt, egy kollégája, barátnője révén felvettük a kapcsolatot, és élete utolsó éveiben valamit visszaadhattam neki abból, amit gyermekként kaptam tőle. Sajnos sokat bántotta a világ, pedig hány és hány olyan gyereket felkarolt, akire mások talán csak legyintettek. Sok ilyen pedagógusra lenne szükség ma is… Legyen ez a levél virágcsokor Komáromi Margit sírjára.