Farkasok és bárányok

A lövés nem ér váratlanul, számítok rá. Mégis összerezzenek. Természetes reflex. Aztán újabb és újabb lövések dördülnek, néha gyors egymásutánban több is. Ezek már nincsenek rám akkora hatással, mint a legelső, inkább a hangerejük zavar. Fülvédőt nem teszek fel, mert az akadályozna a beszélgetésben.

A magyalosi erdőben járunk, Ravazd határában, Győr-Moson-Sopron megyében, tájvédelmi körzet és Natura 2000-es terület ölelésében.

Mellettem az egyik oldalon lőállások sorakoznak, egymástól magas földhányással elválasztva. Szinte mindegyikben rendőr, némelyikben tucatnyian, a lőlapot célozzák vagy társaikat figyelik. Megyeiek. Százötvenen lehetnek, egymással versenyeznek, hogy kiderüljön, ki a legjobb céllövő közöttük.

– Mit mondhatnék? – kérdez vissza az egyik magasabb rangú rendőrtiszt, talán a vezetőjük, bár erre nem esküdnék meg. Bemutatkoztunk egymásnak, mégis kéri, hogy a nevét ne írjam le, mivel engedély nélkül nem állhat szóba újságíróval.

Most is csak azért teszi, mert az erdészet egyik munkatársa barátilag kérte, szóljon néhány jó szót az érdekükben. – Mit mondhatnék? – ismétli. – Hiszti az egész.

– Nem is szokott ilyesfajta észrevételekkel találkozni? Mármint, hogy a lakosság a lőtér zaját kifogásolja?

– Dehogyisnem – legyint. – Mondok egy példát. Egy távolabbi falu egyik lakosa, amikor nyugdíjba vonult, egyből följelentette a lőteret, hogy zavarja. Csak éppen azt nem tette hozzá, hogy az a lőtér már a XIX. században is ott volt. Akkor talán inkább neki kellene alkalmazkodnia, nemde?

A kérdés a levegőben marad, de amúgy is éppen ideje, hogy a rendőrtiszt visszainduljon az övéihez.

Eligazítására várnak.

– Nahát, itt is az alkalmazkodás hiánya lehet a probléma, higgye el nekem, semmi más – fordul vissza egy pillanatra. – Még hogy zavarjuk a ravazdiakat?! Nevetséges. Több mint két kilométerre vagyunk a falutól, ezt észrevette, gondolom. Nehogy azt higgye, hogy ebből bármi is elhallatszik odáig! Fogadni mernék, azt sem tudják, hogy ma például lőversenyt tartunk.

A hatvanhektáros, bekerített területen Sipák Norbert, a lőtér vezetője – Ravazd alpolgármestere, pannonhalmi lakos – kalauzol bennünket. Bunkerszerű létesítménybe lépcsőzünk a föld alá. Innen célozzák az 50–150 méterre elhelyezett céltáblákat. A lőállások mellett monitor, azon azonnal látható az eredmény.

– Talán az innen eredő lövések zavarhatják a falubelieket?

– Biztos, hogy ez sem. Ha valami zavarja őket, az csak a sörétes pálya lehet. Annak is a két legfelső lőállása.

Akkor tehát szemléljük meg ezeket a dimbes-dombos terepen.

– Hopp! – kiáltja el magát Sipák Norbert a legfelső pálya lőállásába lépve. Abban a pillanatban színes korong röppen a magasba a pálya egyik sarkából, szép nagy ívben.

Felénk tart, de tudja a dolgát, mielőtt elérne bennünket, a földbe csapódik és darabokra törik. Ez az agyaggalamb-lövészet helyszíne.

De aki nyúlra vágyik, annak sem kell csalódnia: jobbról kis ívben, de annál nagyobb sebességgel repül most a korong, tapsifülest imitálva.

– Ezzel a pályával lehet némi probléma – magyarázza a lőtérvezető. – Az itt leadott lövések visszhangja érheti el a falut.


XXX


– Európa tíz legjobb lőterének az egyike a magyalosi – jelenti ki Rózsás György, az erdészet szaktanácsadója, egyben a pályák megtervezője.

– És a cég büszkesége – teszi hozzá Orbán Tibor vezérigazgató. Győrben, a Kisalföldi Erdőgazdaság Zrt. központjában beszélgetünk.

Ez az állami erdészet hozta létre és kezeli a magyalosi lőteret. Rózsás György tájékoztatása szerint több helyszínt is megvizsgáltak, ezek után választották ki a jelenlegit.

Természetesen szakértők bevonásával, mindenféle, a falu lakóinak szempontjait is mérlegelve. Ezért is csodálkoznak a mostani hatósági eljáráson, amely állításuk szerint az előzetes hatásvizsgálatok alapján nem következhetett volna be.

– Értsem ezt úgy, hogy nincs alapja a ravazdiak panaszának? – kérdezek rá.

– A kormányhivatal ugyan büntetést helyezett kilátásba, de mi ezt megfellebbeztük – tudom meg Orbán Tibortól. – Nézze, az lehetséges, hogy egy-két pályáról a lövések visszhangja eléri a falut, de csak akkor, amikor felhős az ég, és déli szél fúj.

– Amikor a lőtér helyét meghatározták, nem számítottak erre?

– Megpróbáltuk modellezni az összes lehetséges szélirányt, azonban a felhőzet ilyen irányú hangterelésére nem számítottak a szakemberek. Azóta változott az uralkodó szélirány is…

Beszélgetésünk során kényes részhez érünk, a lőtér használatának díjához, ami a helyzet kulcsa is lehet. Számomra egyértelművé válik ugyanis, hogy a lőteret a fegyveres erők – a rendőrség, a honvédség, beleértve a NATO-t, az adóhatóság, a büntetés-végrehajtás, a fegyveres őrző- védő szolgálatok – jelképes áron vehetik igénybe, míg a műkedvelő lövészekkel alaposan megfizettetik a használat árát. Márpedig a civilek a ravazdiakat leginkább zavaró sörétes pályákon szórakoznak a legszívesebben.

Az erdészetnek viszont a matematikában ugyan képtelenségnek számító, ám a szakzsargonban bevett kifejezésként elfogadott pozitív nullára kell kigazdálkodnia a lőtér fenntartását.

Ez kerülhet veszélybe a lakosságot zavaró sörétes pályák használatának tiltásával. (Az árszabás közötti különbségre később külön levélben is rákérdeztünk az erdészet vezetőségénél, de talányosan csak annyit válaszoltak, hogy a civilek számára fenntartott tarifák a cég honlapján megtalálhatók, a fegyveres erőkére viszont egyedi szerződéseket kötnek.)

– Állítom, a kutyaugatásnak vagy a 82-es útnak is jelentős a zaja, mégis bennünket támadnak – érvel még Rózsás György.

Orbán Tibor igazgató ehhez hozzáteszi:

– Higgye el, hogy a falu lakosságának elenyésző hányada élt kritikával eddigi tevékenységünkkel szemben. A többség véleményem szerint örül, hogy fejlesztünk. Ha csak a ravazdiak tíz százaléka azt mondaná, hogy zavarja őket a lőtér, akkor én lennék az első, aki azt mondja, hogy azonnali intézkedéseket kell foganatosítani.


XXX


– Úgy százötvenen írták alá, hogy a nyugalmukat zavarja a lőtér zaja.

Ravazdon 1300-an laknak, tehát a bő tíz százalékuk – tudom meg Bertalanné Józsa Judittól, Ravazd jegyzőjétől a falu polgármesteri hivatalának egyik helyiségében.

– Azt azonban tudnia kell, hogy az erdészet a lőteret a saját területén létesítette, és az engedélyeket sem mi adtuk ki – teszi hozzá Feketéné Varga Mária polgármester.

– Akkor valójában nem tudnak tenni semmit?

– Legalábbis nem sokat. Mi a létesítés előtt a jogszabályi előírásoknak megfelelően kifüggesztettük az okmányokat, köztük a hatástanulmányt, ami hirdetmény formájában megtekinthető volt, de senkitől semmiféle ellenvetés nem érkezett. Ettől függetlenül, amit lehet, mindent megteszünk a nyugalom érdekében.

A ravazdiakból alakult egy néhány tagú eseti bizottság, mi pedig vállaltuk, hogy észrevételeiket továbbítjuk a hatóságnak.

Amúgy kiváló az együttműködésük az erdészettel, amely nemcsak az egyik legnagyobb munkáltató, de a legmagasabb iparűzésiadó-fizető is Ravazdon.


XXX


A teraszon álldogálunk a Fenyős utcában, Horváth Gáborné otthonában. Mellettünk a közelben lakó Borbély Edina. Ravazd innen különösen szép, messze ellátni. Alattunk a templom tornya, a távolban síkság, balra a pannonhalmi főapátság, jobbra dombok, erdők. Benne a lőtérrel.

Az egyszer tompa, másszor erősebb durranások szinte folyamatosan hallatszanak. Késő délután van már, de a rendőrök rendíthetetlenül célba lőnek. Most úgy tűnik, nem csupán a sörétes pálya dörrenéseinek hangja jut el idáig…

– Ezt még csak-csak elviselnénk – hallgatom az asszonyt. – Többnyire azonban sem a kertben, sem a teraszon nincs maradásunk, de még a lakásban sem.

És ha már Pannonhalmát említettem: a kisváros a lőtértől hat kilométerre fekszik, ám a lövéseket ott is hallani, tudom még később Kaczor Adél ottani lakostól.

Horváth Gáborné vastag dossziét tesz az asztalra, benne az ingatlanján készült hivatalos zajmérési jegyzőkönyvekkel. A legerősebb lövés 66,2 decibel, jóllehet 65 decibel felett már egészségkárosító hatása lehet. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor két évvel ezelőtt, a halottak napján, a folyamatos fegyverropogás miatt a temetőben nem lehetett csendben leróni a kegyeletet, sem a szertartást nyugodtan hallgatni.

Újabb iratok kerülnek elém, küzdelmük dokumentumai. Aláírásgyűjtés eredménye, levelezés a hivatalokkal.

Volt, hogy sikerült kisebb-nagyobb rést ütniük a falon, máskor visszapattantak róla. De nem adják fel. A közelmúltban a kormány ugyan nagy, országos lőtérépítési programot jelentett be, csaknem kétszáz létesítését tervezi, néhányat viszont sikerült bezáratniuk azoknak, akiket zavart az állandó lövések zaja.

A ravazdiakban ezek az esetek tartják a reményt.

Közben hazaérkezik a család kisebbik lánya is, autizmusa miatt különösen zavarják a hirtelen zajhatások.

– A végsőkig küzdök a nyugalmunkért. Már csak az ő érdekében is – néz az asszony gyermeke után.


XXX


– Két évvel ezelőtt, júliusban adták át a lőteret, augusztusban ocsúdtunk, hogy mi is történik itt – kínál hellyel Sipos Sándor informatikus ravazdi otthonának dolgozószobájában.

– Ezek szerint nem is tudta, hogy lőteret építenek a falu erdejében?

– Fogalmunk sem volt róla.

– Azt mondják, kifüggesztették az erre vonatkozó okmányokat…

– Ön szokott hivatalba járogatni, hogy megnézze, mit függesztenek ki? Mert én nem. Nem életszerű az ilyen híradás. Amióta nincs kisbíró, a hírek nem jutnak el az emberekhez.

A ravazdiak tehát csak azt követően tudták meg, hogy lőtér épült a falujuk erdejében, amikor hallani kezdték a lövöldözést. A felháborodás novemberben már falugyűlésbe torkollott. Eljött az erdészet vezetése, a falu vezetése, és ott voltak a ravazdiak.

– Csak azt nem értettem, ki kivel van – emlékezik a férfi. – A faluvezetés az erdészet oldalán ült, szemben velünk, a falu népével. Mint amikor a pásztor átáll a farkashoz. Mi meg, a birkák szemben velük.

A falugyűlésen megjelent az országgyűlési képviselő is. Ő ugyan közénk ült, de tartok attól, hogy csak magára öltötte a báránybőrt.

A faluban végül mégis eseti bizottságot hoztak létre, hogy jelentsék, ha zavaró lövéseket hallanak.

A szervezést és a vezetést Horváth Gáborné vállalta magára.

– Ő azóta is harcol Ravazd nyugalmáért – hallgatom Sipos Sándort.

– Nem könnyű a dolga, hiszen pénz, paripa, fegyver a másik oldalon van.

– És a faluvezetés mit tesz?

– Ameddig a farkas vadászik, a pásztor heverészik – folytatja a férfi a képes beszédet. – Ami Ravazdon folyik, az egyáltalán nem idilli. Sokkal inkább dili.