Maradunk, amíg tudunk - Mérnökből sofőr, filozófia szakos hallgatóból takarító

Az átlag angol egy európainak tűnő, angolul akcentussal beszélő ember láttán hajlamos a lengyelekre asszociálni, főként a szigetországban tekintélyes számban élő lengyel közösség miatt. Neki lengyel a Csanytelekre hazajáró Vincze Ferenc Tamás is, meg az élettársa is – aki történetesen tényleg lengyel. A családi fóliás gazdaság fejlesztésére készülő kertészmérnök 2006-ban, 24 évesen a már kint élő szomszédok segítségével vállalt először munkát Londonban. Autómosóként kezdte, kertészkedett is, 2007-ben pedig bekerült egy autóbuszgarázsba, takarítónak.

Ott ismerkedett meg későbbi élettársával, aki filozófia szakon végzett az egyetemen, de ő is a londoni busztakarításba menekült az otthoni rossz perspektívák elől. Idővel Vincze Ferenc Tamás előrelépett, garázssofőr lett. Öt év után letette a buszvezetői vizsgát, azóta – helyi járatokon – emeletes buszt vezet Londonban.

Az öccse 2007-ben, az érettségi után követte az angol buszgarázsba, azóta már ő is sofőr, ugyanazon a vonalon.

– Először egy évre gondoltam kimenni, de már a tizenkettedik esztendőt nyomom odakinn – mondja Tamás.

– Miért ment el egy kertészmérnök 2006-ban kocsimosónak Angliába?

– Itthon fóliáztunk, egészen az erdőig álltak a sátrak. A legfőbb probléma máig az maradt, ami akkor gazdaságtalanná tette a gazdálkodást: az import zöldséget ráhozzák a hazai primőr időszakára, amikor többet lehetne kérni érte. Először a fűtött fóliázás lett gazdaságtalan, utána a fűtetlen is.

– Spanyolországban, Görögországban többet süt nap, a magyar vásárló pedig olcsóbban jut friss áruhoz.

– Spanyolországban érlelésgyorsítóval lefújják a paradicsomot, a kilenc érési stádium közül már a 2-esben vagy a 3-asban letépik; a bevásárlóközpontokban ezekkel a kőkemény, kívül piros, belül zöld paradicsomokkal leverik az árakat. A mi tökéletesen érett, finom hazai árunkat meg utánfutószámra hordtuk ki a szeméttelepre.

Ez volt az egyik ok, ami visszatartotta, hogy hazajöjjön. A másik, hogy ehhez képest a kinti munkáját jól megfizetik, és szeret buszt vezetni. Ott például több a szünet, de azt is kifizetik. A túlórát is korrektül elszámolják. Tiszteletben tartják az európai uniós szabályokat, napi tíz óránál többet semmiképp nem vezethetnek. Nagy a felelősség, az emeletes buszon hatvan ember is van egyszerre, külön ügyelni kell a kerekes székesekre és a babakocsival utazókra.

A Vincze testvérek szeretnek Londonban helyi járatú buszt vezetni. Náluk, sofőröknél kell a jegyet érvényesíteni. Ha dugó van, és dugig lesz a busz, azt is a sofőr mondja meg a felszállni igyekvőknek, hogy várják meg a következő járatot. A bliccelők között előfordul, hogy fizetés helyett inkább a sofőr származását emlegetik, azt pedig a városközpontba rohanó üzletemberek nem hajlandók elfogadni, ha nem férnek fel a buszra. De vannak megható pillanatok is: az ünnepek alatt is dolgozó „lengyel sofőröket” húsvétkor, karácsonykor kedves londoni nagymamák ajándékozzák meg csokival és jó szóval.

Tamás élettársa otthon van a négyéves kisfiukkal, de a férfi fizetéséből úgy is megélnek, hogy már nem egyes vagy dupla szobát, hanem teljes lakást bérelnek. A kinti fogyasztói árak drágábbak, mint a hazaiak, ráadásul egy normális lakás a jövedelem 70 százalékát elviheti, de még így is tudtak pénzt hazautalni, sőt a szülőket és a nagymamát több alkalommal kivitték magukhoz. Az azóta elhunyt édesapa barátságos, nyitott szellemű ember volt, szeretett volna elbeszélgetni a szomszédokkal, de nem tudott angolul. Tamás amúgy hazajönne, csak nem tudja, hová. Szülőfaluját, Csanyteleket imádja – de ott most sincs rendes jövedelmet adó munkahely. Onnan esetleg Szeged felé tudna tervezni. Talán valamilyen nagyváros melletti faluban lenne érdemes letelepedniük. Mehetnének Lengyelországba is – de lengyel élettársa „nem látja hazájában a jövőjét”.

– A kisfiunk nevelése nagyon fontos szempont – mondja a férfi. – Engem erősen motivál, hogy a kinti keresetemből akár mindennap tudok neki venni fagyit, csokit vagy játékot – bármit, amit szeretne. Mégis afelé hajlok, hogy inkább Magyarországon nőjön fel: itthon vannak a rokonai, itt legyenek a barátai. De pillanatnyilag nem látjuk a hazatérés lehetőségét. A Brexitről szóló népszavazás után óriási a bizonytalanság Nagy-Britanniában. Először azt vártuk, tisztázzák majd a kilépés feltételeit, onnantól kezdve a külföldiek többsége elmegy az országból. De látjuk, hogy ez vontatottan megy, és senki sem tudja, mi lesz a vége. Nekünk igazából az lenne a jó, ha ugyanúgy maradna minden, mint a referendum előtt.

Vincze Ferenc Tamás szerint a UKIP, az ottani nacionalista, jobboldali populista párt elég hangosan kampányolt, hogy kifelé a kelet-európaiakkal, és ennek volt is hatása. Pedig érvelésük ellentmondásos és nevetséges volt: egyszer azt mondták, csak a segélyért mennek oda az emberek, mert nem akarnak dolgozni, máskor meg azzal riogattak, hogy elveszik az angolok munkáját. Külföldit csak akkor lehet alkalmazni, ha a munkaügyi hivatal igazolást ad, hogy az adott munkára nincs angol állampolgárságú munkavállaló. Sokaknak nem tetszett, hogy a kelet-európaiak olcsó bérért elvállalják a munkát, leginkább mégis jó heccnek tekintették, hogy a kilépésre szavazzanak. Csak utána döbbentek meg, mekkora hülyeséget csináltak.

Mostanában Vincze Ferenc Tamás is azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy minden marad a régiben.

– Megegyeznek majd úgy, ahogy Norvégiával vagy Svájccal, hogy nincsenek bent az unióban, de a belső piachoz mégis hozzá tudnak férni. A kelet-európaiaknak, akik nem angol állampolgárok, már korábban szigorították a szociális rendszerhez való hozzáférést. Engem alig érint, hiszen úgy neveltek, hogy munkaképes embernek a segély a szégyen kategóriájába tartozik. Szerintem az a legerősebb szempont, hogy az angoloknak sem lenne jó, ha bennünket kiküldenének innen. Akinek megvan az angol állampolgársága, ilyen munkákat ennyi pénzért nem vállal el. Nekik a segélyük kábé annyi, mint a mi fizetésünk. Mi dolgozunk szinte minden munkahelyen. Nélkülünk nem lenne, aki felvegye a rendelést vagy elmosogasson az étteremben, vezesse a buszt, kihordja az újságot, feltakarítson. De mi, magyarok is köszönettel tartozunk Nagy-Britanniának, mert lehetőséget ad a dolgozni akaró embereknek, és kitartással kifizetődik az itt elvégzett munka. Ha kiűznének bennünket, Londonban megállna az élet, London nélkül meg egész Nagy-Britannia összeroppanna.

– És ha mégis megtörténne? Akkor hazajönnének Magyarországra?

– A feleségem húga hosszú ideje Németországban él, segítene ott munkát találni. De ha az ingatlanárakra gondolok, akkor csak Magyarország jöhet szóba. Egyelőre azonban maradunk Angliában. Amíg tudunk, kint leszünk.