Mindegy, hogy faluban élsz vagy városban – A drog mindenhol ott van

– Tizenkét évesen szívtam először, ki akartam próbálni. Jól beálltam tőle. Tizennégy éves koromig nem használtam semmilyen drogot, de szerelmes lettem. A barátom díler volt. Könnyen hozzájutottam bármilyen anyaghoz, viszont fizetnem kellett érte. Eladtam a ruháimat, az illatszereimet, mindent, csak hogy anyaghoz jussak. Amikor a fű már nem volt elég, jött a herbál meg a krekk. A szüleim elváltak, a testvéreimmel anyunál maradtunk. Hatodik osztályos voltam, amikor abbahagytam a sulit, a barátommal reggel elkezdtünk drogozni, egész nap az ágybanfeküdtünk és szívtunk. Egyszer kristályt használtam, elkezdett vérezni az orrom, hallucinációim lettek, bepánikoltam. Hívtam anyut, hogy segítsen. Akkor kerültem ide – meséli Enikő élete eddigi történetét. Tizenhat éves. Alig negyvenkilós, szép arcú lány, aki egyetlen dolgot nem bocsát meg magának: az öccsét is belevitte a drogozásba. A tizenöt éves fiú is itt van a rehabilitáción, az Emberbarát Alapítvány Alkohol- és Drogrehabilitációs Intézetében. A fiúk és a lányok külön épületben vannak, de a testvérek találkozhatnak.

Enikő hallotta, hogy a napokban megszökött két fiú, de egy óra múlva visszajöttek. – Lehet, hogy az öcsém volt az egyik? – kérdezi elmélázva.

Egyszer ő is megszökött, pedig tudja, ha idő előtt hazamegy, nem sok esélye van arra, hogy leálljon a droggal. Édesanyja megígérte, hogy elköltöznek a falujukból, a gyerekei akkor talán új életet kezdhetnek. Enikő szociális munkás szeretne lenni. Szerencséje van, mert bekerült az ország egyetlen olyan intézményébe, amelyik gyereklányokat fogad, és nem javító-nevelő intézet.

A 18 év alattiak három évig ingyen lehetnek itt, a terápia ajánlott ideje másfél év. Befejezhetik az általános iskolát, szakemberek tucatjai próbálnak segíteni abban, hogy megszabaduljanak függőségeiktől.

Az Emberbarát Alapítványt Bereczki Sándor és felesége, Lóránt Ágnes hozta létre. Mindketten lelkészek. Történetük az 1960-as évekig nyúlik vissza, amikor Sándort egy eldugott, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluba helyezték szolgálatra. Hamar szembesült az akkoriban népszerű noha bor és az alkoholizmus hatásaival, a szétbomló családok mindennapi drámájával. Hamar közösséget épített, feleségével elkezdte látogatni a családokat, a helyieknek színdarabokat tanított be.

A lelkészházaspár egyre népszerűbb lett, más településekről is felkeresték őket, amit az akkori rendszer nem nézett jó szemmel. Megvonták Bereczki Sándor hitoktatói engedélyét, de ez nem rettentette vissza attól, hogy tovább segítse az alkoholistákat és a lassan megjelenő drogfüggőket.

– Igazi misszió volt – emlékszik vissza Ági néni. Az intézetben így szólítják.

Az alapítványt huszonhat évvel ezelőtt hozták létre. Ági néni a kuratóriumi titkár, rengeteg feladat hárul rá. Pályázik, előadásokat tart, vezeti az egyházközösséget. Az összes bentlakót névről ismeri, mindent tud az életükről. Az ajtaja mindenki előtt nyitva áll, így rendre megjelenik valaki azzal, hogy „Ági nénivel szeretnék beszélni”. A főépületben a férfiakat szállásolták el, szenvedélybetegségek miatt kerültek ide. A fiatalok mind drogfüggők, a legfiatalabb Józsika, a legkeményebb szereket használta. Most tizenkét éves, három hónapja van itt.

Az épületen belül szabad a mozgás, de a főbejáratot kulccsal zárják, és annak is csengetnie kell, aki a titkárságra akar menni. Akinek még nem stabilizálódott az állapota, az csak kísérővel hagyhatja el az épületet; akinek igen, az hetente kétszer egyedül is elmehet, és háromszor a családtagok is látogathatják.

Az új fiúk a „keltetőbe” kerülnek, ezek négyágyas szobák a földszinten. Egy felnőttet is beköltöztetnek közéjük, aki szintén valamilyen szenvedélybetegség miatt van itt. Jobb a biztonság. A szobák egyszerűek, mondhatnánk, férfiasak. Az egyikben van akvárium is, két kis hal úszkál benne. Van itt élet.

– A sóvárgást a legnehezebb legyőzni – állítja Ági néni. – Tudjuk, hogy a kiskorúak többsége drogozik, ha csak egy pillanatra is sikerül megszöknie. Utólag mindig bevallják. Amikor elkezdtük a munkát, még tudtuk, milyen drogokkal állunk szemben. Máktea, szipuzás, gyógyszer, és akinek volt pénze, hozzájutott a heroinhoz és a kokainhoz. A mostani dizájner drogok legális anyagokból készülnek, akár a patkányméreg vagy a körömlakklemosó, a gyerekek azt sem tudják, mit visznek a szervezetükbe. Ezek a szerek pillanatok alatt ledarálják az agyukat. Végérvényesen. Sajnos pár száz forintért hozzájuthatnak.

A tárgyalóban ülünk, a falon fotó, az egykori, romos zsinagóga épülete. A rendszerváltozás után félmillió dollárért vették meg az államtól. Önerőből hozták helyre, ma így hívják: Mindenki Temploma. Az épületegyüttes része. Méltóságteljesen tör az ég felé. Amikor megvették az épületet, akkor döntöttek úgy, hogy az Emberbarát nem egyházi alapítvány lesz, mert az kirekesztő lehet, hanem szociális, amelyik mindenkit befogad. Igaz, sokkal kevesebb támogatást kapnak, mostanában nem a szociális szférának áll a világ.

A kiskorúak magántanulók, mindennap tanulószobára mennek. Rengeteg az elfoglaltság, hogy ne legyen idejük „ötletelgetni”. Maguk takarítanak és mossák ruháikat tárcsás mosógépben, utána centrifugáznak.

Egyéni és csoportterápia, kirándulás, számtalan foglalkozás vár rájuk.

Szakmát is lehet tanulni. Sokan el is végzik az ötszáz órás péktanfolyamot. A gyakorlati órák idején péksütemények illata lengi be az egész házat. A kisült kenyér és a többi pékáru boltba kerül, az alapítvány csaknem negyven üzlettel áll szerződésben.

A tizenöt éves Csabi is péknek tanul, öt évvel ezelőtt került állami gondozásba. – Herbált és kristályt használtam, loptam, csaltam, hazudtam, hogy droghoz jussak. A szüleim szegények, de én más akarok lenni. Apám alkoholista, biztos bennem is megvan a hajlam. Tudom, a sóvárgás bármelyik pillanatban rám törhet, de erős vagyok. Sokan kapnak gyógyszert, mert másképpen nem tudnak leállni, de nekem megy. Később fitneszedző akarok lenni, azt mondják, bennem van a lehetőség. Mindennap edzek, hogy ne kattogjon az agyam – mondja, és máris indul az udvarra, fél négykor kezdődik a „torna”.

A konditeremben szakember, képzett gyógytornász foglalkozik velük, nehogy túlterheljék magukat, vagy amikor az udvaron TRX-eznek.

A legtöbb felnőtt a padon diskurál és dohányzik, izmaikat leginkább a fiatalok próbálják erősíteni. A sporthoz is elhatározás kell, kitartás nélkül az sem megy. A legtöbb gyerek soványan, legyengülve kerül ide, szervezetük nem bírja a droggal való küzdelmet.

A tizenöt éves Péter hezitál, hogy beálljon-e a többiek közé nyújtani, azt mondja, fáj a feje. Meg aztán jobban szereti a bőrt rúgni. Az alapítvány egy műfüves pályát és egy termet is bérel a „focistáknak”.

Péter egy hónapja van itt, alig egy év alatt csúszott le. Először ivott, aztán jött a drog. Miért? Talán maga sem tudja. Az édesanyját négyszer műtötték, beteges, a család hitelcsapdába került, költözniük kellett új házukból. Péter annyira agresszív lett a drogtól, hogy veszélyes volt testvéreire. A családsegítő lépett közbe: vagy nevelőintézet, vagy rehabilitáció. Az utóbbi mellett döntöttek.

Amikor azt kérdezem Pétertől, hogy neki nehezebb gyerekkora van-e, mint a legtöbb hasonló korú gyereknek, nem válaszol.

Tény, hogy több a hátrányos helyzetű drogos fiatal, mint korábban, de a szegények aránya is magasabb.

– Ezek „szerencsétlen" gyerekek – állítja Bereczki Sándor. Tapasztalatai szerint a legkomolyabb változás azoknál érhető el, akik őszinték.

– Meg lehet találni a hozzájuk vezető utat, de ez nem jelenti azt, hogy meg tudnak változni. Évekkel ezelőtt az ebédlőben egy fiú kilopta a kabátom zsebéből a mobilomat. Utóbb kiderült, hogy eladta, és az árából drogot vett. Pár nap múlva azt mondtam, ha az érintett őszintén vállalja a tettét, akkor nem lesz következménye. Amikor véget ért ennek a fiúnak a rehabilitációja, egy könyvecskét ajándékozott nekem, ami tele volt szeretetről szóló idézettel.

És mi van a hittel? Szombatonként és vasárnaponként istentisztelet van a templomban, a környékbeliek is jönnek.

– A hit a legtöbbjük számára nem jelent semmit – mondja Bereczki Sándor. – Azt elvárjuk, hogy részt vegyenek a templomi összejöveteleken, hiszen ilyen közegben is meg kell tanulniuk viselkedni.

Nemzetközi kutatások igazolják, hogy a szenvedélybetegek számára a bentlakásos intézetek a leghatékonyabbak.

Átlagosan negyvenszázalékos a tartósan gyógyultak aránya, de van, akinek második nekirugaszkodásra sikerül. Többen talpra állnak és új életet kezdenek, de a tizenhét éves Dorina szerint a droggal nem lehet fölvenni a harcot. Mert az, mint mondja: mindenhol ott van.

– Mindegy, hogy faluban élsz vagy városban. Nekem egy hetvenéves nő volt a dílerem. Még nem voltam tizennégy, amikor először elmentem hozzá. Azt hazudtam, hogy tizenhat vagyok, mire azt felelte, akkor oké. Többször volt öngyilkossági kísérletem, apám egész életemben lelkileg bántalmazott. Szakácsnak tanultam, de otthagytam az iskolát. Egy idő után már lőttem magam, volt, hogy nyolcan használtunk egy tűt. Elérkezik az a pillanat, amikor már semmi nem számít.

Dorina megmutatja a szobáját, amelyen négyen osztoznak. Összehasonlíthatatlan a fiúkéval: virágok, színek, otthonosság, a polcokon fényképek, kabalák és két álarc. Majd egy tigrist ábrázoló képre mutat – csillámló gyöngyökkel kell kirakni, igen aprólékos és időigényes munka –, és így szól: – Szeretnék ilyen erős lenni. Remélem, sikerül.