Nem trendi a vidékiség

Az 1950-es években a szegediek többsége még az ö-ző nyelvjárást beszélte: a gyerekek az iskolában, a családok otthon, az ismerősök, rokonok egymás közt. Sokan nem is tudtak az úgynevezett „művelt irodalmi köznyelven” beszélni, s ha valaki mégis így tett, annak hamar beszóltak, hogy „né mekögjé!”. Bálint Sándor néprajztudós 1957-ben megjelent Szegedi szótára még ezt az állapotot örökíti meg. Azóta azonban hatalmas változások következtek be.

Egy nemrég megjelent nyelvészeti tanulmánykönyv – Szeged nyelve a XXI. század elején – 165 szegedi adatközlővel 370 órányi beszélgetés után készült, s arra a következtetésre jut, hogy – az egyik adatközlőt idézve – „ö-zünk, de azé nem vögyük észre, hogy má e-vel is mondjuk”.

A könyv szerzői, Kontra Miklós, Németh Miklós és Sinkovics Balázs nyelvészek ö-ző nyelvjárásban beszélő „terepmunkásokkal” készítették a hosszabb-rövidebb interjúkat, melyeket fonetikus hűséggel lejegyeztek. Összesen négy korcsoportot különítettek el, de a kötetben csak a középiskolás és a 60 év feletti korosztály nyelvhasználati szokásait elemzik. Különösen a gimnazistákról derült ki, hogy egymás között alig használnak nyelvjárási szavakat és hangokat – mert szégyellik. Makón és Hódmezővásárhelyen ez nem így van – ott a helyi értelmiség ápolni és erősíteni igyekszik a nyelvjárási hagyományokat.

Egy Makóról Szegedre járó gimnazista panaszolta az interjúban: ha ö-zve beszél, osztálytársai rászólnak, hogy „nem Makón vagyunk!”.

Hogy miért hagyták el Szegeden két nemzedéken belül szinte teljesen a nyelvjárást? Például, mert az elit értelmiség jelentős része a Kolozsvárról odatelepített Ferenc József Tudományegyetemmel érkezett, nem volt sajátja a szegedi nyelvjárás, s inkább lenézte, mint elsajátította volna. Szegeden az egyetem nemcsak az ö-ző nyelvjárás területéről vonz nagyon sok hallgatót – ők sem használják a helyi dialektust. Az 1960-as években, az algyői olajmező felfedezése után az olajipar is nagyszámú munkaerőt vonzott máshonnan.

Szegeden a lakosság egyharmada értelmiségi, de meglehetősen magas közöttük a bevándorlók aránya. Így az általános és középiskolákban, az egyetemen többségbe kerültek azok az oktatók, akik nem használták a nyelvjárást, s rászóltak az ö-ző gyermekekre.

Még a tősgyökeres szegediek sem szerették, ha a gyermekük a nagymamával, nagypapával a nekik még természetes tájszólásban beszélt. Az egyik megkérdezett gimnazista azt hitte, a terepmunkás „szórakozik” vele, hogy ö-zve szólt hozzá. „Te tényleg így beszélsz? Nem is tudsz rendesen?” – kérdezte. Hogy miért a „gyüttmöntek” integrálták az őshonos szegedieket, s nem fordítva?

A szegedi diákok „vidékiségnek” érzik, ha valaki nyelvjárásban beszél, és mivel a vidékiség nem „trendi”, ezért a hagyományos nyelvhasználat sem az. A szerzők szerint a magyar közoktatási rendszer régóta módszeresen irtja a nyelvjárási hangokat és kifejezéseket.

Margócsy István irodalomtörténész tanulmányokban elemezte, hogyan kényszerítette a kritika, az irodalompolitika a költőket és az írókat, hogy egyetlen, egységes irodalmi nyelven szólaljanak meg. Míg sok más országban – például az Egyesült Államokban – a televízió, a rádió, az elektronikus kommunikáció elterjedése ellenére nőnek a nyelvhasználati eltérések, Magyarországra eleve jellemző, hogy megbélyegzik, aki valamiben eltér az átlagtól. A szegediek önkéntes nyelvjárásvesztése csak egy példa erre a sok közül.