Palágyi Edit: Lópikula szeretettel

A szerelvény az egyik kisvárosból a másikba mindössze néhány kocsival gurul, alig van utas. A kalauz is derűsen járkál, ráérősen vizsgálgatja a jegyeket. A vonatunk ugyan „minden állomáson és megállóhelyen megáll”, de a menetidő így is összesen 17 perc, csupán két település, és megérkezünk. A végállomás előtti utolsó helyen azonban lefékezünk.

– Nyolc percet várakozunk – közli a kalauz. Hogy miért rostokolunk, persze nem árulja el, törődjünk bele, és kész. Az egyik utas azonban, aki addig békésen a könyvébe temetkezett, hirtelen kifakad:

– A lópikulát nektek, le fogom késni a csatlakozásomat, csak azért, mert ez a szemét vonat ilyen tetű lassan megy! Mit álldogál ez itt? Utálom, hogy képtelenek összehangolni a menetrendet! – méltatlankodik éles hangon. Rögvest felpattan, és kilátásba helyezi: ha a célállomáson nem várja be őt a csatlakozás, akkor nincs mese, azonnal visszautazik, és visszaköveteli a menetjegye árát. Nem egetverő összeg, de tudják meg az államvasutak, hogy vele nem packázhatnak!

Még javában veri a balhét, amikor elsuhan mellettünk a megvárt ellenvonat, és nyikorogva újra nekilódulhatunk. A hangoskodó nő az órájára pillant, majd lehiggadva újra a könyvébe mélyed. Odapislantok, a kötet nagy betűs címe így szól: A szeretet ereje…