Póniparadicsom

Naszályi vendéglátóink, a Takács család – a családfő, László, a neje, Erika és a nagyfiú, Zoltán – életét a múltban, a jelenben, és úgy tűnik, a jövőben is az állatok szeretetehatározta és határozza meg. Az ősök, a déd- és nagyszülők is két- és négylábúak között éltek, így maradt ez, amikor László és Erika összekerült, s ugyanígy van ma is. Sőt, ahogy elnéztem, így lesz ez, ha rajtuk múlik, az idők végezetéig. Talán annyi a különbség, hogy – sértődés ne essék – a pónik ügyében ma már Zoltáné a családfői szó. Bár, ahogy majd kiderül, mintha már korábban is így lett volna…

Ha már Zolinál tartunk, kisgyerekként allergiás asztmája volt Tatabánya levegőjétől, ezért a szülők előbb a Velencei-tó mellé, Dinnyésre költöztek, később az Alföldön vettek tanyát. Állataik már Dinnyésen is voltak – kapirgáló madárfélék, disznó, ló –, de a létszám az Alföldön sokasodott meg, ahol tehén, ló, kecske, liba, kacsa, pulyka, malac mellett az igazi kedvenc Zsófi lett, a szamár. Zoli – aki közben már el is felejthette az egykori allergiát – még kisiskolás volt, amikor a hatalmas bakkecskét befogta az apja által átalakított lemezautó elé, s indult vele tápért a faluba. A kerítésre meg nagy betűkkel kiírta – a bakkecske jóindulatára számítva –: fedeztetést vállalok. S igazi kereskedőhöz illően, a többszöri nekifutásra már kedvezményt is ajánlott…

A naszályi tanya már korábban megvolt, úgy gondolták, majd öregségükre kijönnek ide, de aztán a honfoglalás korábbra került. Az biztos, hogy szép eset lehetett átköltözni az Alföldről a Duna túloldalán lévő Naszályra – teherautóra pattant a ház népe fejőstehenestül, Zsófi szamarastul, pulykástul, libástul a fogatos kocsiig és a bútorig mindennel, hogy aztán kikössenek az ősi birtokon.

Zoli kamaszodott, az iskolában pedig Zsófi miatt csúfolták a gyerekek, merthogy ő volt a szamaras. Hogy nagyobb sérelem ne essék, s mivel a szamár szerszáma lónak kicsi volt, hát póni érkezett hozzá. Sőt nem is egy: idővel már nyolc póni sorakozott a naszályi istállóban.

Ekkor azonban az immár fiatalemberré serdült Zoli elcsavargott – állítólag valami lány is szerepet játszott a dologban –, el, egészen Németországig. A szülők meg egyedül nem bírtak a nyolc pónival, valamint a közben érkezett Szederke szamárral, merthogy el ne felejtsem: Zsófinak utóda lett Szederke személyében. A csacsi igazából a családfőnek köszönhető, aki nagy titokban bevallotta: ha nem mondom meg a fiának, ő bizony mindig is a szamarakért rajongott. Zolinak ugyan jó helye volt odakint, ráadásul bizonyos fokig lovak között élt, hiszen egy patkolókovács mellett dolgozott, de a honvágy és a ló hiánya hazahozta. (Állítólag valami lány is szerepet játszott a dologban…)

Így érkeztünk el napjainkig, amikor is a létszám a következő. Takácsék volnának ugye hárman, illetve négyen, Zoli új párjával – Erika nagy titokban bevallotta: ha nem mondom meg a fiának, neki ez a lány a legkedvesebb… –, tucatnyi lakóval egy tyúkudvar, négy-öt cica, két kutya, négy póni és Szederke. Korábban komoly fodrostyúk-farm is működött itt, azonban besétált egy róka koma, és a fodrosoknak vége lett.

A pónik közül az első helyen említendő Mauritz, aki egy igazi welsh póni, hogy némi képzavarral éljek: ő a tanya bikája, lévén komoly legényemberről, csődörről beszélünk.

A hárem tagja pedig Szatén, egy fjord típusú póniféleség, aztán Pharina és a nemrég született kiscsikója: Phiona. Ők ketten úgynevezett lovaglópónik, ami náluk olyasmit jelent, mint kutyáéknál a keverék.

No, hát nézzük akkor ezeket a pónikat.

Általában kedves természetűek, bár a zsiványság sem idegen tőlük, méretüknél fogva különösen a gyerekek kedvencei. A 137 centiméter alatti marmagasságúak a pónik, a 137–147 közöttiek a kislovak, 147 fölött beszélünk nagylovakról. A viszonylag kis méret az eredetileg zord körülményeknek köszönhető: a pónifajták legtöbbje olyan vidékről származik, ahol gyengék a legelők, az ennivaló viszonylag kevés és táplálóanyagban igen szegény, és az időjárás sem kedvez a gondtalan életnek. A pónifajták többsége nem tervszerű tenyésztéssel jött létre, hanem az ember beavatkozása nélkül, a természet alkotta őket. Nem véletlen hát, hogy a legtöbb őshonos pónifajtával azok az országok büszkélkedhetnek, amelyekhez a természet – legalábbis a klímát tekintve – nem volt túl kegyes.

Az egyes pónifajták felsorolása szinte végtelen lehet, hiszen a világ minden táján találhatunk különféle kislovakat, de azért halljunk néhány szót a naszályi istálló sztárjairól.

– A ló az emberiség történetének legnagyszerűbb alakja – kezd az ismertetésbe Zoli. – Azt mondják, és szerintem is így van, hogy a welsh pónik a legszebbek. Nevükhöz illően Wales tartományból származnak. Közülük pedig a legnemesebb, a legelegánsabb a welsh riding póni B változata, amilyen a mi Mauritzunkis. A fjord pónik eredeti szülőhazája Norvégia nyugati partvidéke, jellegzetessége a kétféle színű sörény: a középen kakastaréj-szerűen felálló fekete sávot jobbról és balról fehér sörényszőrök övezik.

– Ami azt illeti, pónilóügyben én eleddig csak a huculig jutottam el, amely állítólag egy ma már nem létező népcsoport, a huculok lova lehetett, de mivel szülőhazája a Kárpátok vidéke, ezért minden itt élő nép – így a magyarok is – magáénak tekinti. Igaz, ami igaz, közelről még olyat sem láttam…

– Hát akkor itt az ideje, hogy megnézze a mieinket, először Mauritzot.

– Rá lehet ülni?

– Magának nem illene, úgy nagyjából hatvan kiló a teherbírása…

A szerző kétségkívül udvarias, de határozott lekövérezése után végignézhette, ahogy a welsh pónit kocsiba fogják, s örömmel indul a vágtába hajló sétába. Amikor visszaért, férfiúi büszkeségét hirdetve hatalmas nyerítéssel köszöntötte a néhány száz méterre legelésző háremét. Ahogy látszott, Takácsék farmjának gyarapítása rajta nem fog múlni…

– Hogyan tovább? Hogyan alakul a pónifarm sorsa?

– Bővülünk, nem marad üresen az istálló: még három póni érkezik hamarosan. Bár még édesanyám és én is másutt dolgozunk, de a jövőt a vendéglátásban, a vendégfogadásban képzeljük el. A lovagoltatásra errefelé is van igény, akár Tatabányáról, akár Komáromból is eljönnek a gyerekek. Gondolkodunk nyári tábor szervezésében, tanításban, és szeretnénk egy fedett lovardát is kialakítani.

– Meg lehet ebből élni?

– Megélni? A lóból akkor leszünk milliomosok, ha előtte milliárdosok voltunk… Egy csikó ára 150–300 ezer forint között van, a hároméves, kiképzett póni félmillió, akár millió is. A legfőbb cél, hogy valahogy nullára kijöjjünk velük.

– Mit jelent, hogy kiképzett? Ma is betörik még a lovakat?

– Szó sincs ilyesmiről. Gondolja el, régebben a csikókat úgy jelölték, hogy belesütötték a nyakukba a billogot. Most képzelje el azt a szerencsétlen kis állatot, akit egyszer csak megrohan négy-öt markos legény, és tüzes vasat nyom a nyakába… Hát, ezek után eltarthatott egy ideig, amíg megszelídítették. Ma chipet kapnak, észre sem veszik. Hároméves korukig pedig csak a simogatás, a kézhez szoktatás lehetséges.

Közben már Phionánál, a tündéri csikónál járunk, aki ugyan megindul felénk Erika hívó szavára, de aztán megpillantva a hírlapírót, inkább úgy dönt, a mamája mellett marad. (Úgy látszik, neki is megvan a véleménye az újságírókról…)

– Phionáért a napokban jönnek: képzelje, a Hamza Viki veszi meg!

A szerző kissé elszégyelli magát, ezt a Hamza Vikit úgy mondták, mintha legalábbis Sophia Lorenről lenne szó.

– Az énekesnő? – próbálkozom jól értesültségemet fitogtatva.

– Dehogy – néznek rám kissé furcsán –, ő egy híres, szabadon idomító komáromi lány, megtiszteltetés, hogy megtetszett neki Phiona.

Megtudom még, hogy Zoli büszkeségére különféle szemlékre, versenyekre járnak, különösen örült a 2011-ben nyert OMÉK-aranyéremnek.

– Volt ott több száz póni, s a miénk kapta az aranyat!

Aztán azt is megtudom, hogy kiváltak a magyar pónisok egyesületéből, s létrehoztak egyet a welsh póniknak, egyet pedig a lovaglópóniknak, s már ötvenen csatlakoztak hozzájuk. A lovaikat Angliában regisztrálják, mégpedig a szőrükből vett DNS-minta alapján.

Ha vele kezdtük, legyen Zolié is a zárszó:

– A hagyományt nem kell őrizni. Őrizni a jószágot kell. A hagyományban benne kell élni…