Apám már kiment a divatból – Passuth Krisztinával beszélgetett Borzák Tibor

– Származott valaha is előnye abból, hogy Passuth László lánya?

– Nem mondhatnám. Amikor erre a pályaépítés szempontjából szükségem lett volna, akkor az apám neve nem csengett jól. Több mint hét évig szilencium alatt állt, az Írószövetségből is kizárták. Ekkoriban az Új Emberben és a Vigíliában publikált. 1957- ben visszatért az irodalmi életbe. Nem tartozott a kiadóvezetők kedvencei közé, de mivel a regényei néha százezer fölötti példányszámban keltek el, kiadták a műveit. Sorra szedte elő a hallgatás évei alatt keletkezett kéziratait a fiókból. Hatvanévesen ment nyugdíjba, attól kezdve még többet írt.

– Minden írása megjelent?

– Van még egy regénye a fiókban… De azt hiszem, apám már kiment a divatból.

– Pedig külföldön is népszerű volt!

– Mexikóban az Esőisten siratja Mexikót című könyvét többször kiadták, ám tiszteletdíjat „elfelejtettek” neki fizetni. Ez máshol sem volt nagyon szokás, de egy spanyol kiadó karácsonyra mindig küldött édességcsomagot. Bevittem az iskolába és szétosztottam. Legközelebb már követelték az osztálytársaim: „Hol van apád honoráriuma?”

– Ha visszatekint a saját útjára, életének melyik szakaszát tartja a legizgalmasabbnak?

– Nem volt valami diadalmenet az indulásom. Csak második nekifutásra vettek fel az ELTE Bölcsészettudományi Kara könyvtár–történelem szakára. Igazából 27 éves koromra tárult ki a világ előttem. Eljutottam Olaszországba, 1965-ben fél évet tölthettem ott. Ekkor jártam először Nyugaton. Itália vonzereje vitathatatlan, és Róma is az első perctől kezdve magával ragadott. Délelőttönként a Modern Művészetek Galériája gyakornoka voltam, semmilyen juttatást nem kaptam érte, szabadon gazdálkodhattam az időmmel. Rengeteget sétáltam a városban, beutaztam a vidéket.

– Azt hittem, kérdésemre a párizsi éveit fogja felhozni…

– Igen, logikusabb lett volna. Az első külföldi élmény azonban mindig erősebb.

– Hogyan tudott a Sorbonne Egyetemen doktorálni?

– Államdoktorátusnak mondják, ez a legmagasabb tudományos fokozat, ami ott elérhető. Művészettörténészek körében nem sokan rendelkeznek vele. Mivel a franciák sem a magyar diplomámat, sem a doktorátusomat nem ismerték el, lépnem kellett valamit. Nem dolgozhattam „csak úgy” a híres Pompidou Központban. De az egyetemen szóba sem álltak velem. Újra megpróbáltam, ám akkor már vittem magammal későbbi professzorom ajánlólevelét. Nos, attól minden ajtó megnyílt előttem.

– Magyarországon van másnak hasonló végzettsége?

– Tudomásom szerint nincs. Az Akadémia nem is fogadta el, mondván, a francia államdoktorátus nem ér fel a magyar nagydoktorival. Végül újra meg kellett védenem a nagydoktori disszertációmat.

– Tizenöt évig élt Franciaországban, 1977-től 1992-ig. Miért ment el?

– Senki nem kényszerített rá, politikai vonatkozásai főleg nem voltak. Személyes okok miatt költöztem ki, de erről nem szeretnék beszélni. Szerencsésen alakult az életem: jól éreztem magam, megtaláltam a helyem. Igazán nagy dolog, hogy végig a művészettörténész szakmában maradhattam. Két évet töltöttem a Pompidou Központban, tizenegyet pedig Párizs Város Modern Művészeti Múzeumában. Utóbbihelyen rendeztem egy magyar avantgárd kiállítást, azt viszont nem tudtam, mihez kezdek utána. És akkor az igazgatónő megkérdezte, elfogadnék-e egy könyvtárosi állást náluk. Miért ne?! Tudtam, mire vállalkozom, hisz az ELTE-re való sikertelen felvételim után egy évig dolgoztam az Országos Széchényi Könyvtárban. Itt azonban más léptékű megbízatás várt rám: a semmiből kellett használható bibliotékát teremteni. Persze hiányzott a kiállításrendezés. 

– Miért nem szervezett több magyar tárlatot?

– Nem kellett a múzeumoknak. Többször próbálkoztam például Csontváryval, de csak mosolyogtak rajta. Érdekes módon, amikor a franciák által alig ismert cseh František Kupka műveiből rendeztem egy retrospektív kiállítást, mindenki azt hitte róla, hogy magyar festő, merthogy egy magyar művészettörténész nyilván csak a honfitársának szervez ilyen jelentős eseményt.

– Hogyhogy hazajött?

– Elég volt az a tizenöt év. A férjem (Kemény István szociológus – A szerző) 1990-ben visszatért. Magyarországon új szelek fújtak, jobban érdekelte a változás, minthogy csak a Szabad Európa Rádiónak írjon cikkeket. Idehaza Demszky Gábor főpolgármester tanácsadója lett. Nem sokkal később, 1992-ben én is hazajöttem. Azért döntöttem így, mert a múzeumban már nem éreztem jól magam. Különben engem nem annyira foglalkoztatott a rendszerváltás időszaka, már csak azért sem, mert a képzőművészet csak egy szűk réteget érint, s akkoriban mindenki inkább a társadalompolitikai eseményekre fókuszált.

– Érdeklődésük eléggé különböző volt. Ennek dacára jól kiegészítették egymást a férjével?

– Igen. Pista reggelente az összes napilapot elolvasta, napközben meg bújta a könyveket. Még a kórházban is. Komoly szívműtéten esett át, bejártam hozzá az intenzív osztályra. Az orvosok nem értek rá a betegek lelki életével foglalkozni, már az is nagy dolognak számított, ha valakinek a nevét tudták. Szemtanúja voltam, amikor az egyik doktor odaszólt a tolószékben várakozó férjemhez: „Jé, itt a Kemény úr, aki olvas!” Azért lehetett feltűnő, mert élet-halál közt nem szoktak az emberek olvasni.

– Önnek lett állása itthon?

– Ekkortájt halt meg váratlanul az ELTE művészettörténet tanszékének vezetője, Németh Lajos professzor, akinek a helyére kerestek valakit. Egyik kollégám biztatott, jelentkezzek. Még a párizsi lakásunkban volt az összes hivatalos papírom, írógépet is úgy adott kölcsön egyik barátunk, hogy ne kézzel kelljen leírnom a pályázatomat. Megkaptam az állást, 1993-ban kezdtem a munkát. Ebben az a mulatságos, hogy hiába volt két tanári diplomám, korábban soha nem tanítottam. És azóta is ott állok a katedrán. Pontosabban: ülök a padon. Ma például négy órám volt szünet nélkül.

– Sokadik generáció kerül ki a kezei közül. A legtöbb hazai nagynevű művészettörténész állítja, hogy a „Passuth-iskola” nélkül ma sehol nem lennénk. Hízelgő az ilyen vélekedés?

– Első hallásra igen, de azért tudom helyén kezelni a dicséreteket.

– Korszakos jelentőségű kiállítások fűződnek az ön nevéhez, hogy csak a Magyar Vadak, illetve a Nyolcak tárlatot említsük…

– A Vadak elnevezést én találtam ki, ami lényegében nem más, mint a francia modernek összefoglaló neve, a Fauves (Vadak) magyar megfelelője. Mégiscsak kifejezőbb volt ez, mint a tervezett Magyar művészek Nagybányától Párizsig cím. A „keresztelő” jól sikerült, hiszen attól kezdve Magyar Vadaknak emlegették a nagybányai moderneket és a budapesti-párizsi magyar festőket, akik új korszakot nyitottak a hazai festészetben. Persze nem is voltak annyira „vadak”, de lendületükhöz, friss látásmódjukhoz nem fért kétség. A legjelentősebb honi avantgárd szerveződés összefoglaló neve, a Nyolcak pedig abból származik, hogy ennyien voltak a művészcsoportban.

– Meg kellett küzdeni bizonyos kiállításokért?

– Kétszer jutottam el odáig, hogy felállok a tárgyalóasztaltól, és hagyom az egészet a csudába. Másokra való tekintettel mégsem tettem meg.

– Az „átkosban” hagyták dolgozni? Aczél Györgytől nem kellett tartania?

– Amikor 1966-ban a Pest Megyei Tanács bezáratta Szentendrén a Vajda Lajos-kiállítást, kénytelen voltam hozzá fordulni. Nem ismertük egymást, a telefonkönyvből néztem ki a számát. Elintézte, hogy kinyissák a tárlatot. Négy évvel később XX. századi magyar származású művészek külföldön címmel akartam bemutatót rendezni, de az itthoni kollégáik megfúrták. Aczélnál annyit tudtam elérni, hogy a Szépművészeti Múzeum helyett a Műcsarnokban lett a kiállítás.

– Nemrég a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) átvehette a világhírű magyar fotográfus, festő és ipari formatervező emlékére alapított Moholy-Nagy-díjat. Sok kitüntetést kapott a pályája során?

– Azért annyira sokat nem. Pár éve Ezüst Mókus-díjjal jutalmazott a Magyar Írók Szövetsége műgyűjtő szakosztálya. 2010-ben pedig Széchenyi-díjat kaptam. De az az igazság, én soha nem úgy tettem a dolgom, hogy azt majd megjutalmazzák.