'Kezdem érezni, hogy vagyok valaki!' Az 'igazgyöngyös' alkalmak jót tesznek az önbecsülésnek

Siralmas. Ezt mondja Betti, amikor arról érdeklődöm, milyen az élet feléjük. A Hajdú-Bihar megye déli csücskében rejtőző Toldon, a román határ menti zsákfaluban nincs munkalehetőség, az iskola megszűnt, a bolt és a kocsma is bezárt, lakat lóg a posta ajtaján, az orvos egy héten csak egyszer rendel, a hivatali életet körjegyzőség irányítja. A háromszázötven fős lakosságnak több mint fele cigány, egyre többen élnek mélyszegénységben. Betti ölében kisbaba alszik. Az ágyon mellette ül Niki, a nővére. Nemrég szült ő is. Éppen szoptat, jelenlétünk nem zavarja. Az apukák leléptek, azóta sem látták őket. A nővérek egy darabig a Dózsa utcai szegregált soron laktak, de féltek egyedül, ezért átköltöztek édesanyjukhoz, a Táncsics utca szélére. Nem volt minőségi csere. A család népes, a komfort nélküli albérlet szűkös. Tizenötezer forintot fizetnek érte havonta, áramhoz feltöltős kártyával jutnak. Az anyuka, Seres Julianna élettársával együtt nyolc gyereket nevel, a legidősebb huszonöt éves, a legkisebb öt, és velük él négy unoka is. Idebent meleg van, fával fűtenek, már amikor van tüzelőjük. A megvetett ágyakon két fiúcska, egy nagyobb és egy kisebb játszik mobiltelefonjával. A lányanyák keze ügyében is ott a készülék. A tévében szappanopera megy, senki sem nézi.

– Nem is tudom, mi lenne velünk, ha Nórika néniék nem segítenének – gondolkodik el a madárcsontú asszony. – Tőlük kapunk ruhát, lábbelit, ősszel tanszereket, és ha megszorulunk, kiváltják helyettünk a gyógyszereket.
Két iskolás gyerekemnek ösztöndíjat adnak, amit a tanulmányi eredményeik alapján érdemeltek ki. Minden hónap végén el kell számolnunk vele, mire költöttük a pénzt. Már várjuk a karácsonyt, mert olyankor csomagot is hoznak. Abban van édesség is, aminek azért örülök, mert arra nekünk nem telik. Ugye, nem kell mondanom, mennyit fizetnek a közmunkáért...

Julianna elmeséli, hogy gyakran megfordulnak az „igazgyöngyös” programokon, és rendszeresen járnak a baba-mama klubba. Ott mindig érdekes témákról hallanak, hasznos tanácsokat kapnak. A közösségi alkalmak jót tesznek az önbecsülésüknek, mert – ahogyan mondja az asszony – másnap van értelme felkelni. Nehezen fogynak a szavak, kétszer is elköszönünk, de még mindig akad közlendőjük. Seres Julianna a ház előtt arról beszél, hogy sosem adná fel, ha mások segítségével is, de igyekszik megteremteni családja biztonságát. Sokáig fülemben cseng utolsó megjegyzése: „Most kezdem érezni, hogy vagyok valaki!”

Told szerencsés helyzetben van. A térségben egyike azon húsz kistelepülésnek, ahol a berettyóújfalui központú Igazgyöngy Alapítvány különféle projekteket valósít meg annak érdekében, hogy javítsanak az emberek életén. Főleg az esélyegyenlőség, az integráció megteremtéséért dolgoznak. Ezt hétköznapi nyelvre lefordítva úgy mondanánk: azoknak nyújtanak segítséget, akik tenni szeretnének magukért, de nem tudják, hogyan kezdjék el. Most az 1999-ben létrehozott alapítványnak sem könnyű, mivel mint a kormány által „megbélyegzett”, azaz külföldről támogatott civil szervezetet tartják őket számon.

– Tíz évig azt reméltem, hogy a generációs mélyszegénységben élő, halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatását az oktatás kiterjesztésével lehet megoldani – emlékezik a múltra L. Ritók Nóra alapító-igazgató, akinek növendékei évente négy-ötszáz díjat nyernek rajzaikkal. – Aztán rá kellett jönnöm, hogy az oktatás önmagában kevés, mostanság minőségileg sem alkalmas változtatásokra. Még az ezredforduló előtt egy problématérkép felvázolását követően húsz évre szóló programot dolgoztunk ki. Ennek eleme a képzőművészeti oktatás, illetve tanodák működtetése, amelyek a tehetséggondozást és az egyéni fejlesztéseket szolgálják.
Nagy hangsúlyt fektetünk a szociális területekre is, például a családgondozásra, a közösségfejlesztésre, a kríziskezelésre, a foglalkoztatásra, a roma identitásra.
Fontosnak tartjuk, hogy a meglévő tudás és a munka beépüljön a helyi rendszerbe.

Az Igazgyöngy Alapítványtól távol állnak a kampányszerű, rövidebb pályázati etaphoz, netán egy-egy kormányciklushoz kötődő programok. Felzárkóztatást csak hosszú távú stratégiával tudnak elképzelni. Alapelvük az is, hogy sosem döntenek valamiről/valakiről úgy, hogy ne hallgatnák meg az érintettek véleményét.

Vagyis: a toldiak nélkül nem beszélnek a toldiakról. Ha pedig cigányok ügyében lépnek, előbb a cigányokat kérdezik meg. Így sokkal hatásosabb eredményeket tudnak elérni, nagyobb a bizalom és az együttműködésre való hajlandóság. Az embereknek elegük van már abból, hogy fejük fölött döntve, központilag erőltetett intézkedésekkel traktálják őket. Már nem hisznek a politikusok szép szavainak sem.

– Toldon a mélyszegénység és a cigánykérdés összes problémája tetten érhető volt. A kriminalizáció, az erőszak, az uzsora, az analfabetizmus, az infrastruktúrahiány, a lakhatási gondok, a betelepülők és az őslakosok, illetve az oláh cigányok és a romungrók (kárpáti cigányok) közötti ellentét – részletezi L. Ritók Nóra, akit a szociális szakmában dolgozók javaslata alapján 2016-ban „az év szociális szakemberének” választottak. – Egy esztendőn át csak azzal foglalkoztunk, hogy megismerjük a problémákat és megértsük az emberek cselekedeteinek mozgatórugóit. Ennek hiányában merészség és hazardírozás lett volna bármiféle projektet is kidolgozni.
Tisztán láttuk, hogy elképzeléseinket legkevesebb húsz év alatt tudjuk megvalósítani. Ők pedig ennyi idő alatt lesznek képesek külső segítség nélkül megállni a saját lábukon. Egyszerre kell megnyerni a szülőket és a gyerekeket. Röviden úgy mondanám: a következő generációért dolgozunk a mostani generációval. Ebben leginkább az asszonyok partnerek, tehát a programunk asszonyközpontú, de rajtuk keresztül a férfiakhoz és a családok többi tagjaihoz is eljuthatunk.

Túl a faluszéli sáros utca szomorú házain, túl a kökénybokrokon egy reményteli porta található. Homlokzatán tábla hirdeti, hogy itt áll az Igazgyöngy egyik közösségi célú épülete. Egy békés sziget, ahol értelmet nyer azoknak a toldi családoknak az élete, akik vagy munkaviszonyban állnak az alapítvánnyal, vagy csak szeretnek oda bejárni. Az utcafronti ház valamikor orvosi rendelő volt, most konyha működik benne. Odabent azt mesélik az asszonyok, hogy az épületet elszomorító állapotban vették át, ám ma már minden igényt kielégítő élelmiszer-feldolgozónak használják. Az épület külső falára álomszerű képet festettek élénk színekkel: fákat, madarakat, cigány lányt. Aki idejön, az dolgozik.

A férfiak végzik a fizikai munkát, nyáron biobrikettet gyártanak, asztalosműhelyben és a közösségi kertben foglalatoskodnak. Most éppen csipkebogyót, kökényt szednek, és a helyiektől is megveszik kilónként százhúsz forintért. A bogyókat majd az asszonyok tisztítják, a belőlük főzött lekvárt az interneten árulják, de előbb még sárgarépából készítenek dzsemet – szívesen megkóstolnám.

– Vannak, akik irigylik, hogy van hol dolgoznunk – jegyzi meg répapucolás közben Ötvös Ernőné Erika. – Toldon csak közmunka van, de én szívesebben vagyok az Amariban. Az „amari” magyarul azt jelenti: a miénk. Ezt a helyet tényleg a miénknek tartjuk.

Balog Jenőné Móni esti gimnáziumba jár, hamarosan érettségizik. Tehetséges kézműves: ügyesen hímez és szeret festeni. Az „igazgyöngyös” munkacsapat helyi vezetője, persze mindent csinál, amit kell. Ahogyan fia, Roli is. – A közösségi foglalkozást csütörtökönként tartjuk a kultúrházban – újságolja a meleget ontó kályha mellett üldögélve. – Előtte évente csak egyszer nyitották ki az ajtaját, amikor közmeghallgatás volt. Most hétről hétre harminc-negyvenen szoktunk összejönni. Mindig más a téma. Leginkább a gyereknevelésről, a sütés-főzésről szeretünk beszélgetni, de szóba került már a vallás és a falu története is. Sokan inkább hallgatnak, mert volt rá példa, hogy az itt elhangzottakat a faluban másoktól visszahallottuk.

Móni gyerekei jártak a toldi rajzszakkörbe, amelyet L. Ritók Nóra művészetpedagógus vezetett. A tanárnő egyszer megállt a cigánysoron, kiabálva szaladtak elébe a srácok: „Itt van Nóri néni! Itt van Nóri néni!” A felnőttek meg nem tudták, ki az a Nóri néni. Azt hitték róla, hogy gyámügyes, és visszabújtak házaikba. Aztán megenyhültek, amikor kiderült, ki is ő valójában.

– Volt egy tánccsoportunk – meséli Móni. – Egyszer tíz gyereket kellett elkísérnem egy budapesti fellépésre. Jól sikerült. Ezután mondta Nórika, hogy januártól tudna alkalmazni az alapítvány, akkor indult a hímző-varró manufaktúra. Megtanított a keresztszemes hímzésre, gyerekrajzok adják a mintákat. Azóta már a falubeliek is bedolgoznak, megvan a tarifa, hogy mennyit lehet vele keresni, leadás után azonnal fizet az alapítvány. Párnákat, szütyőket készítünk, üvegképeket festünk és mesedobozokat díszítünk. Nagy a kereslet irántuk, külön webshopot üzemeltetünk. Kézműves termékeinket nem szánalomból veszik, hanem azért, mert tetszetősek. Van művészeti irányítónk, sőt dizájnerünk is.

Közben befut Tücsök. Seres Sándorra akkor ragadt rá ez a becenév, amikor gyerekkorában a szomszéd azt mondta neki: „Gyere ide, te kis tücsök!” Most már sokat tapasztalt, nagy Tücsök. Elmegyünk az alapítvány másik portájára, itt a melléképületekben van az asztalosműhely és a brikettgyártó pajta.

– Nyáron formázzuk a pogácsa alakú tüzelőanyagot, kukoricaszárat, napraforgótöreket, szénát, szalmát, papírhulladékot használunk hozzá – magyarázza Tücsök.

– Napi kétezer darabot is készítettünk, összesen pedig körülbelül harmincezret. Szétosztjuk egymás közt, és adunk belőle a rászorulóknak.

A technológiát a Hollandiában tanuló Feldmár Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány egyik önkéntese találta ki. Szakdolgozattémát keresett, így talált rá Toldra. Eleinte sikeresen működött a gyártás, még nemzetközi elismerést is kaptak érte. Aztán a közmunka térhódításával tevékenységük visszaszorult, jelenleg alapjáraton működnek. L. Ritók Nóra azt tervezi, hogy külföldi pályázatokból bővítik az üzemet és felvirágoztatják a termelést.

– Tudja, az az őszinte igazság, ha nem volna ez a műhely, még lentebb csúsznánk… – vallja be Mohácsi Gyula önkéntes.

Nyolc esztendő már eltelt a húsz évre tervezett programból.

Érdemes számba venni az eredményeket.

L. Ritók Nóra sorolja is: csökkent az agresszió, minimális a bűnözés, visszaszorult az uzsorázás, kevesebb a kábítószeres, a lányok nem szülnek tizennyolc éves koruk alatt, alig van állami gondozásba vétel, jobbak a diákok tanulmányi eredményei. Azért vannak még jócskán, akik félnek a bizonytalantól, az ismeretlentől, inkább megelégszenek a biztos rosszal. Az alapítvány munkatársai akkor lesznek elégedettek missziójukkal, ha a húsz év leteltével kivonulhatnak a terepről. Az lenne a siker, ha a toldiak maguktól is azt tennék, amit most még támogatással. Tizenkét évük van erre.


BORZÁK TIBOR
RIPORTJA

UJVÁRI SÁNDOR
FELVÉTELEI