Arany nélkül senki vagy

A cél tehát nem az olimpiai arany vagy új világcsúcs, egyszerűen csak célba „kell” érni. Ha már hobbikocogóként is ennyi teljesítményfokozó (doppingról szó sincs) áll a sportolók rendelkezésére, el sem tudom képzelni, miféle harc mehet az olimpiai éremért! Mert a sport, főleg az élsport világa kegyetlen. Csak az aranyérem számít. És azért mindent fel lehet áldozni. Vagy mégsem?

Aktuális, komoly és nehéz témát feszeget az Orlai Produkció előadása, Jonathan Maitland darabja, a Tagadj, tagadj, tagadj. A nem is olyan távoli jövőben, 2026-ban két tehetséges rövidtávfutónő az olimpiára készül. Nemzetük büszkeségei, egymás kibékíthetetlen riválisai.

Valamiben azonban mégis egyetértenek: mindketten dopping- és csalásellenesek. A győzelemért bármire képesek, minden legális eszközt bevetnek. De vajon legális-e az új termék, amely nyilvánvaló előnyhöz juttatja használóját, ám mivel még kevesen ismerik, így a doppingszerek listáján sem szerepelhet?

A világ legjobb edzője csak a világ legjobb futóját trenírozhatja, ugyanakkor szinte uralkodik is felette. De vajon meddig lehet hallgatni a világ legjobb edzőjére, meddig lehet csalás nélkül a legjobbnak lenni? Az élsport farkastörvényei azonban világosak, aki nem felel meg nekik, az könnyen a süllyesztőben végezheti.

A főszerepben Lovas Rozi és Ullmann Mónika hitelesen alakítja a saját morális dilemmáival küzdő futónőt és a kőkemény edzőt, Sztarenki Dóra kiváló rivális futóként. Nagy Dániel Viktor mint sportújságíró és mint élettárs maga az élő kétely, Ficzere Béla kisebb epizódszerepekben remekel.