Barangoló – Hínár- és madártenger

Leginkább így van ez ősszel, madárvonuláskor, amikor az ember nem is a horgászbotot figyeli, hanem a csatorna fölött köröző hatalmas madárrajokat. Mint én is, pedig jár a csuka, a cimborám éppen most akasztott egy szép kétkilós példányt.

Nagy vascsónakban ülünk a tározó közepén, jó száz méter széles itt a víz, a hossza pedig két kilométernél is nagyobb. A szakemberek ülepítőmedencének is mondják. Középen folyik a Nyugatifőcsatorna, a két oldalán pedig ötven-ötven méter széles mélyedés – itt gondolták a tervezők kicsapódni a sok hordalékot. Nyáron hínártenger, kolokánnal, sulyommal, békaszőlővel. Nyílt vizet szinte nem is látni, ellenben kiváló halnevelő.

Akad is benne annyi ivadék, hogy nyaranta forr tőlük a víz – felnőve mégsem találkozunk velük. Hogy hová lesznek, évek óta képtelenek vagyunk megfejteni. Sajnos a helybéliek sem segítenek: akárhányszor kérdezzük őket, csak legyintenek…

Most nincs senki a vízen, csak tömérdek vadkacsa. Ám egyik sem tőkés, a most felrebbenők kisebbek, barátrécének nézem őket, bár távcső híján nehéz meghatározni. De sokáig nem is törődöm velük, mert feltűnik egy akkora vadlúdcsapat, hogy szó szerint betakarják az eget. Délnyugatnak tartanak, le a Hortobágynak, de az is lehet, hogy csak ide, a folyási halastavakra, melyek pont olyan kedves pihenőhelyei a madaraknak, mint a nagyobb hortobágyi tavak.

Egy a közös bennük: mindegyiküket a Tisza táplálja. De hogyan kerül ide, a Hortobágy szélére a Tisza, amikor azt másfél évszázada szabályozták, elvágva a pusztát is rendszerint elöntő vizek útját?

Hogy erre választ kapjunk, egészen 1863-ig kell visszamennünk az időben. Akkor volt a XIX. század legnagyobb aszálya, amit borzalmas éhínség követett. Az Alföld lakosságát a pusztulástól végül csak a nagy társadalmi összefogás és a kormány támogatása mentette meg. A közvélemény azonban a szárazságért, az aszályért az ármentesítések szorgalmazóit és megvalósítóit okolták. Akkora volt a felháborodás, hogy a kormány, illetve a helytartótanács sem térhetett ki az öntözéssel való foglalkozás elől. Még az 1863-as év végén megbízást adtak Herrick Károlynak, hogy a legrövidebb időn belül (hat hét alatt!) terjesszen elő javaslatot a tiszántúli öntöző- és hajózócsatorna építésére. A terv megszületett, bár igaz, a munkák csak nyolcvan évvel később kezdődhettek. A Tiszalök alól induló, majdnem száz kilométer hosszú Keletifőcsatorna építése a második világháború miatt félbeszakadt, de 1956 nyarára mégiscsak elkészült, és lehetővé vált a Tiszántúl egy részének öntözése.

Kilenc évvel később pedig a hetven kilométeres Nyugati-főcsatornát is átadták, ami sok halastó vízellátását és több mint 25 ezer hektár szántó öntözését tette lehetővé – a horgászok, vadászok, az összes közeli-távoli állat nagy örömére. Hatalmas élet folyik itt az év minden szakában.

Még télen is, amikor rókák portyáznak a jégen és vaddisznók törik a sűrű nádat, de a leglátványosabb minden kétséget kizáróan az ősz, a madárvonulás.

Ritkán látott-hallott madarak cikáznak, lebegnek, siklanak, vitorláznak az égen – ügyet sem vetnek ránk, a csónakban kuporgó betolakodókra.