Legyen a ser a nép itala!

Hogy mikor kezdett az ember sört fogyasztani, azt nem tudjuk pontosan – de nagyon régen rákapott, ebben megegyezhetünk. Például 1978-ban a Kék-Nílus-völgyben hétezer éves, cirokból készült sörlelet került elő, 2002-ben pedig az északkínai Csiahu tartományban kilencezer rizssört találtak, amelyhez mézet, szőlőt és galagonyát adtak.

A honfoglaló magyarok is hamarabb ismerték a sörkészítés technikáját, mint a borét. Már csak a praktikum okán is: a vándorló életmód kizárta a két-három év alatt termőre forduló szőlő termesztését, míg a rövidebb tenyészidejű gabonák, az árpa és a köles kitűnő alapanyagul szolgáltak a sörhöz.

Sörös vagy boros a magyar? Sok évszázados dilemma ez, nem csak ízlés dolga. Az 1850-es évektől egyre népszerűbb sör terjedését a filaxéravész tovább erősítette, amikor is a század végén a szőlőgyökértetű egész Európa, így Magyarország szőlőültetvényeit is tönkretette. A borvidékek kétharmada elpusztult, a bor ára megemelkedett. „Minek inna Árpád ivadéka árpát?” – tették fel a kérdést a kétségbeesett borászok, akik féltek, hogy a magyarok végképp átszoknak a borról a sörre. De az állam kedvező adóreformmal a sörtermelők pártjára állt.

Eljött a sörgyárak ideje, sorra épültek újak a mai Budapest körül. Termelésük a XX. század elején 15 év alatt megduplázódott. A századelőn egyébként öt nagy budapesti gyár adta a sörtermelés 85 százalékát – dacára annak, hogy 1905-ben mintegy 90 sörgyár működött.

Miért éppen Kőbánya vált a magyar sörgyártás fellegvárává? Az előző évszázadok alatt kibányászott kövek helyén egy csaknem 30 kilométer hosszú pincerendszer várta ott, hogy a magyar sörgyártás központjává nőjön. A schwechati sörgyár tulajdonosa, Dreher Antal 1862-ben eresztett gyökeret Kőbányán egy kis serház megvásárlásával, és hamarosan elindult a birodalomépítés útján. Idővel 95 ezer négyzetméternyi hűvös pincéjükben folyt a malátázás, erjesztés és ászkolás, városszerte Dreher lovas kocsik hordták hordókban a legkeresettebb nedűjüket – az Ászokat, a Királyt, a Koronát, a Bakot – a vendéglőkbe, szállodákba.Az 1910-es években a fejenkénti átlagos magyar sörfogyasztás 16 liter volt évente. Hogy kik itták? Azt hihetnénk, hogy a sörkultúra elsősorban a városi polgári rétegek körében virágzott.

Ennek némiképp ellentmond, hogy az 1890-es évektől a söriparban söpört végig a legnagyobb sztrájkhullám.

A munkásságnak a sörivást bojkottáló programja óriási kárt okozott – vagyis a legtöbb fogyasztó a munkásosztályból került ki. A berlini, majd a kőbányai sztrájk után látványosan megszaporodtak az újságokban a sörhirdetések. Például orvosi szakvélemények szóltak a gyógyhatásáról, sportversenyeken jutalomként szerepelt az üveges sör.

Álljunk meg egy szóra a gyógyhatásnál! Nem kell jobb ajánlólevél a nedűnek annál, mint hogy Paracelsus a sört gyógy- és tápszer gyanánt alkalmazta. Ne csodálkozzunk tehát, hogy az Első Magyar Részvény Sörfőzde a XVI. században élt legendás orvos-természettudós-alkimistáról nevezte el az italát.

Szóval a gyártók immár a polgárságot választották célközönségnek.

Igyekeztek elültetni a közgondolkodásban, hogy a sörivás polgári előjog, igazi bürger ezzel kezdi a napot. A gyárak a Belváros legelegánsabb éttermein keresztül igyekeztek beférkőzni a polgári mindennapokba. Az Apostolok például szerződést kötött a Pilseni sörgyárral, és kizárólagos árusító lett. Ugyanígy járt el a müncheni Augustiner sörökkel a Kárpátia.

A világégés a söriparnak sem kedvezett. Miként 1948-ban az államosítást is megszenvedték a nagy sördinasztiák, elvett magángyáraik nemzeti vállalatokká egyesültek.

Ahol is a legfontosabb szempont a termelés növelése és az általános sörhiány leküzdése volt, a cél pedig az, hogy a sör a nép itala legyen.

Sörgyári munkásnak lenni kiváltságot jelentett, és illett az előre vállalt normát túlteljesíteni. Az újságok arról cikkeztek, hogy a Kőbányai Sörgyár milyen népjóléti beruházást hajtott végre: az új lakótelepek távfűtéséhez a sörgyárak fáradt gőzét használták fel. A mezőgazdaság és a söripar gyümölcsöző együttműködésének ékes példája, hogy a környékbeli téeszek öntözőberendezéseit a kőbányai sörgyár dolgozói hozták létre, cserébe a gazdák friss termékekkel látták el a munkásokat. Az eredmény? 1938-hoz képest a fogyasztás a hatvanas évekre hét és félszeresére nőtt. Már ha hinni lehet a szocializmus korabeli, kozmetikázott statisztikáinak…

A rendszerváltás óta előbb a privatizációk, majd fúziók és tulajdonoscserék jellemezték a hazai sörgyártást.

A gyárak megtartották a régi saját márkákat, de sok új, elsősorban külföldi márka is megjelent.

Ma az üzletek polcain sorakozó sörök többsége a négy hazai gyárban készül, licencszerződés alapján. Bár rendkívül népszerűek a kézműves sörök és fesztiválok, kisüzemek csupán a piac mintegy 1 százalékát birtokolják, vagyis inkább egymás vetélytársai, és nem a gyáraké. Summa summarum: a sör évezredek óta élvezetet jelent számunkra, míg – a német író Goethe szerint – a könyvekkel csak a bosszúságunk van...