Miért mindenki a másikra vár, hogy egy idős asszony ne maradjon olyan gyakran áram nélkül…

Az utolsó kiskorpádi házat elhagyva úgy másfél-két kilométert autózunk, amikor a Somogysárdra vezető út mentén feltűnik három magányos épület. Az utolsó háznál már nyitott kapukkal vár bennünket Ács Ferencné, s invitál bennünket szűkös otthonába.

– Végigdolgoztam az életemet, hol az erdészetnél, hol a téeszben, hol a húskombinátban, végül ennyire jutottam öregségemre – mutat körbe.

No meg a nyugdíjszelvényét adja még a kezembe 67 ezer forintról. Az asztalon halomban gyógyszerek, azt mondja, havi 20 ezret költ rájuk.

– Szerényen élek, beosztással – hajtja le a fejét. – Ezért is érint különösen rosszul, amikor az áramszünetek miatt leenged a hűtőm, én pedig dobhatom ki a megromlott ételt, különösen, amikor nagy a hőség.

Na, igen, a villany. Bevallom, nem hallottam még olyanról, hogy a villanyórát kilométerekkel a fogyasztó otthonától helyezzék el. Márpedig Irénke néninél ez a helyzet. Hogy miért, az a múlt homályába vész. De nem is lenne ezzel nagy baj, bánja a csuda, csak a szeles, viharos időben ne csapná le oly gyakran az órát a biztosíték. Ilyenkor a néni hívja a közeli erdei házikójában lakó Bérczi Pált, aki elkerékpározik a falu szélén lévő villanyóráig, s felkattintja a kapcsolót. Ha otthon van…
Mert ha nincs, akkor a néni a fájós lábával maga kénytelen odáig botorkálni. Nemegyszer előfordul, hogy mire hazaér, fordulhat is vissza, hiszen a gallyak ismét összegubancolták a vezetékeket.

– Néha igyekeztem egy hosszú ággal a gallyakat arrébb tolni – mutatja a vezetéket, amikor elkísér bennünket az erdőig. – Meg is álltak az autósok, kérdezték, hogyhogy nincs, aki segítsen nekem…

S akkor lássuk, hogy mit lehet ilyen helyzetben tenni.

– Amikor a szolgáltató munkatársai a faluban jártak, mondtuk nekik, hogy lenne itt is tennivalójuk, de idáig nem jöttek, mert a villanyórán túl már nem az övék a vezeték – meséli Bérczi Pál, aki megmutatja nekünk a távoli villanyoszlopon a dobozt, benne négy fogyasztásmérőt. Akkor talán az erdő tulajdonosa, Balogh János?

– Már megrendeltem a vállalkozótól az erdő gyérítését, de csak nem akar jönni. Pedig az erdészet engedélye is megvan hozzá – ültet le az otthonában.

– Annak a néhány gallynak a levágása erdészeti engedélyhez van kötve? – hitetlenkedem.

– Igaza van, azoké valóban nem, mondták is, ezt nyugodtan megcsinálhatjuk bármikor. De én már nem tudom elvégezni, láthatja, bottal járok. Viszont szóltam Ácsné fiának, Ferinek, hogy bármikor levághatja.

Akkor hát ez a megoldás. Ahogy láttam, néhány órás munkával megoldható lenne Irénke néni nagy gondja. Ifjabb Ács Ferenc mozdonyvezető ottjártamkor éppen szolgálatba indult, ezért csak másnap értem el telefonon. Sajnos nem értettem pontosan, mi is az akadálya annak, hogy a gallyak eltávolításával segítsen az édesanyján. De remélhetőleg már nem vár vele sokáig.

A hosszabb távú megoldást azonban Epstein Ferenc polgármestertől hallottam, akivel szintén telefonon tudtam beszélni.

– A kidőlőben lévő oszlop mellett már kiástuk a gödröt, ahová az újat helyezzük – mondta. – Már csak arra van szükség, hogy a darus is meg a villanyszerelő is ráérjen.

– És az erdő? Nem tudna odahatni, hogy valaki levágja végre azt a néhány gallyat?

– Remélhetőleg ez is megtörténik hamarosan. Azonban a szolgáltató azt ígérte, hogy az Ács Ferencné ingatlanjának másik oldalán lévő nagyfeszültségű vezeték mellett trafót létesít, s arról kaphat áramot ő is meg a többi ingatlan tulajdonosa is.

Ha előbb nem, hát tavasszal mindenképpen elvégzik a munkát.

Csupa jó hír, ezért érdemes volt Somogyba utazni! Csak azt nem értem, miért mindenki a másikra vár, hogy egy idős asszony ne maradjon olyan gyakran áram nélkül…