Nincs több születésnap - A fóti gyermekváros és egy hajdani intézetis gyerek, Anikó története

„Az első, amire emlékszem, kakaó vajas kiflivel. Hatéves voltam, és még soha nem láttam ilyesmit. És emlékszem, hogy meleg van. És hogy megfürdettek. És hogy ágyam lett. Nem ám szalmazsák, hanem olyan igazi, rendes ágy. Amiben, életemben először, egyedül alhattam.”


Több minden összejött idén novemberben.

Először is 20-án emlékeztünk meg a Gyermeki Jogok Világnapjáról, másodszor minden év novemberében tartják a fóti gyermekváros születésnapját. Ami az előbbi dátumot illeti, sok örömre okunk nincs: 180 millió gyerek él a világon mélyszegénységben vagy/és hal éppen éhen – a helyzet a múló évekkel csak romlik –, az utóbbi dátum ugyan örömteli kellene, hogy legyen, hiszen a fóti gyermekváros hatvanadik születésnapjáról szól, ezzel meg az a baj, hogy nagy valószínűséggel ez volt az utolsó születésnap. A hatvanegyediket már nem éri meg…


„Heten voltunk testvérek, 4, 6, 7, 8, 10, 12 és 14 évesek, amikor felgyújtottam a házunkat. Ketten voltunk otthon, az öcsém négy-, én hatéves, és fáztunk. Ez 1977-ben történt: meggyújtottam a gyufát, hogy befűtsek, de valahogy megijedhettem, s a gyufától a szalmazsákok lángra kaptak. Mi ugyan kimenekültünk, de a ház odalett. A szobakonyha, ahol addig kilencen éltünk. Azt hiszem, a tűzvész lehetett az utolsó csepp, hiszen addig is jártak hozzánk a gyámügyesek, anyám ivott, nem törődött velünk, éheztünk, fáztunk, rongyokban jártunk, de a tűz után jött egy Barkas, mind a hetünket bepakoltak, s irány Pomáz, a Gyermekvédő Intézet befogadó telepe. Ahogy emlékszem, még örültem is, hiszen életemben először ültem autóba, de pár héttel később rájöttem, ez az autóút messzire vitt. Messzire a családomtól.”


A fáma szerint az ötlet, hogy legyen az elhagyott városnyi gyerekeknek saját városa, Münnich Ferenc akkori budapesti rendőrfőkapitány fejében fogant meg. Úgy gondolta, hogy létrehoz egy gyerekotthont, amelynek ő lesz a patrónusa.

A fóti Károlyi-kastélyra esett a választása; óriási társadalmi összefogás és felajánlás segítette az iskolák, a szolgálati lakások, a 920 férőhelyes komplexum létrejöttét.
(Még lapunk, a Szabad Föld is segített a gyűjtés szervezésében.) Kicsi a kenyér, de jóízű – biztatták, talán magukat is, az alapítók.

A hihetetlen munkát az első, majd a következő huszonöt éven át igazgató Barna Lajos vezényelte le.

Nélküle nincs gyermekváros. Ugyan 2003-ban elhunyt, de rá nem emlékeznek, mert ő itt van ma is, közöttük. Gyanítom, elpusztíthatatlan emléke tán az egyik legfontosabb probléma Fóttal…


„Két héttel később kerültünk ide, életkor szerint raktak szét bennünket. Óvoda, általános iskola, szakközép, szakmunkásképző várta a gyerekeket. És a rend. Hatkor kelés, torna, mosakodás, reggeli, takarítás bent és a ház körül – kisebb csoportokban, kis épületekben laktunk –, aztán iskola, ebéd, két óra pihenő, tanulás; fél nyolckor haza kellett menni, fürdés, tévézés, alvás.”


Egy valódi városról, óriási birodalomról beszélünk. Negyvenhektáros park, tíz óvoda, általános, szakmunkás- és szakközépiskola, négy szakmához tartozó gyakorlati műhely épült fel az évtizedek során.

A gyerekek egészségére jól felszerelt egészségház és képzett orvosi team vigyázott. A szórakozást a hárommedencés strand, a moziterem, a három tó, a sportpályák és a játszóterek, a tangazdaság és sok-sok szakkör jelentette. Az olykor ezer gyerek és háromszáz dolgozó – pedagógus, tanár, gondozó, takarító, fűtő, kertész – befogadására tucatnyi épületet állítottak.

Barnát mindenki szerette, s hasonlóan ő is: akár mind az ezer gyereket név szerint ismerte, velük élt. Nem volt munkaidő, a gyerekek jöhettek éjjel-nappal, bármikor. Ez az alap. Mivel az itt élő gyerekeknek a családi kapcsolataik nem működtek, a pedagógusoknak kellett megteremteniük egy olyan szeretetteljes, biztonságot adó légkört, amilyenre minden gyereknek szüksége van. „Az ember addig marad meg embernek, ameddig olyan meleg érzelmi kapcsolatok közepette tud kifejlődni jelleme, személyisége, amilyenek csak a családban találhatóak” – mondta egykor Barna, és ez volt az ő nagy találmánya, az a bizonyos Fóti modell: szülők nélkül – mégis családban.


„Amikor nagyobbak lettünk, négyféle szakma között választhattunk. A fiúk szobafestő-mázolók vagy autószerelők lehettek, a lányok varrónők vagy óvónők. Én varrónőnek jelentkeztem, pedig soha nem szerettem varrni. Óvónő nem lehettem, mert nem tudok énekelni, pedig az fontos a kicsiknek. Igaz, mehettem volna valamilyen kinti iskolába, más szakmát tanulni, de nem mentem. Nem bírtam kimenni a kapun. Ott bent volt otthon, a biztonság.”


Tehát Barna személye és a Fóti modell lehet a gyerekváros egyik legfontosabb problémája. Hogy miért? Mert úgy hívták őt, hogy a magyar Makarenko. És tényleg az volt. Makarenko híres mondása: „követelek tőled, mert tisztellek” állt Barna pedagógiájának is a középpontjában.

Egy önigazgató kollektívát álmodott, amely lehetővé teszi a társadalom számára hasznos állampolgárok nevelését, miközben nem sérül az autonóm személyiség sem. Makarenkóról már régóta nincs érdemi szakmai vita, nem foglalkoznak vele, mivel a marxista pedagógia kiemelkedő képviselője volt. Ahogy Barna is. Lehet ma egy olyan pedagógiai elvet megtűrni, amely a közösségi emberről, hogy ne mondjam, a szocialista embertípusról szól?

Persze – ahogy Eötvös bohóc mondaná –, van másik is. Mégpedig a horribilis értékű kastély és a kastélypark.

Ezt nézegetik most már a rendszerváltás óta sokan, sokfélék és sokszor, a pletyka szerint eladják.

Majd jön egy oligarcha – a városiak tudják is, hogy ki ő –, és kiebrudalják a gyerekeket. Ami ma már nem is olyan nagy kunszt, hiszen az ezer gyerekből jó, ha száz maradt. Kéttucatnyian vannak a különleges szükségletűek, a fogyatékkal élők, a tartósan betegek. Van egy speciális ellátást igénylő csoport, őket különböző súlyosságú pszichés problémáikkal kezelik, a harmadik csapatba pedig a Magyarország területére kísérő nélkül lépő gyerekek tartoznak.

A leépítés évtizede tart, a gyerekek és a mosógépek, a konyhában a tűzhelyek száma folyamatosan csökken.

Persze a hatalom nem beszél eladásról, jövendő oligarcháról, ilyesmiről szó nincs. Czibere Károly szociális államtitkár szerint a lépést az indokolja, hogy megszüntessék a nagy, zsúfolt, korszerűtlen gyermekotthonokat, és kisebb lakásotthonok váltsák fel ezeket. „A gyermekvédelmi szolgáltatást 2018 közepén Fót befejezi, mert szeretnénk a gyermekeknek valódi befogadást és valódi életkezdési esélyt biztosítani.”

A Barna-féle nevelés megbukott a „komenistákkal” együtt. Pedig a munkára, a kitartásra nevelték az ott felcseperedő tízezernél is több gyereket, hiszen tudták, hogy a felnőttek világa, különösen szülők nélkül, kemény edzettséget kíván.
(Jut eszembe, a napokban nyilvánosságra hozták a legutóbbi PISA-felmérés egyik eddig nem ismert tényét: a magyar diákok képességét az együttműködésre és a problémamegoldásra. Az eredmény lesújtó, még rosszabb a matematikai és szövegértési kudarcnál; ezek szerint a mai tizenévesek képtelenek lesznek alkalmazkodni a jövő kihívásaihoz.)


„Nem is az a legrosszabb, hogy behoznak ide, és elszakítanak a családodtól. Ráadásul nekünk szerencsénk is volt, mert mi heten együtt maradhattunk. Az a legrosszabb, ha senki nem jön érted. Hogy senki nem visz ki hétvégére, karácsonyra. Hogy úgy érzed, eldobtak. Ezt nehéz elfogadnia egy kisgyereknek. Egyszer nagyon sírtam, mire Lajos bácsiék megkeresték az anyámat. Bejött, de bár ne jött volna. Még rosszabb lett minden…”


„Nagy a veszélye annak, hogy az intézmény megszűnik, és a mindig éhes politikai hatalom eladja a fóti gyermekvárost. Tudom, hogy sorstársaim könnyű prédának tűnnek, mert nincsenek szülők, akik megvédenék őket. De téved a regnáló kormány, mert nagyon sokan vagyunk, akik nem fogjuk hagyni, hogy a korrupció áldozataivá váljanak a gyerekek. Ugyanis bennünket, akik innen kikerültünk, már nem lelenceknek hívnak, hanem doktornak, képviselőnek, tanárnak, családapának, családanyának…” –
ezt Makai Ferenc, a Fóti Gyermekváros Baráti Kör Egyesület tagja írta 2009-ben, a volt intézetis gyerekek nevében is, akik napjainkban tüntetésekkel próbálják megakadályozni az elkerülhetetlen véget.

Amibe valamilyen fokon belejátszik a park egy leválasztott, de egyre növekvő részét birtokló Nemzetközi Gyermekmentő Szolgálat Fóti Lovasterápiás Központja. Nagy terveik vannak – ehhez még nagyobb támogatóik –, a jövő egyre reprezentatívabb fejlesztésekről szól. Már van napelemes energiatelep, újabb 11 hektáron szálló, uszoda és fedett lovarda épül, szó van egy lovas pályáról is, ahol a díjlovas versenyeken majd összegyűlhet a gazdasági és politikai elit.


„Kilencévesen nekem is lett egy pótmamám, Somlyó Zsuzsa Aranytollas újságíró, akinek bár volt három saját gyereke, engem is befogadott hétvégére, karácsonyra, nyári szünetre. Kétezerben halt meg, egészen addig tartott a kapcsolatunk.”


A gyermekváros maradékában élők, a gyerekek, gondozóik, illetve az örök lakhatási joggal rendelkező, ma már nyugdíjas tanárok, nevelők sorsa bizonytalan. A beteg gyerekek más – lényegesen rosszabb hírű – intézetekbe kerülnének, hogy a harminc migráns gyermekkel mi lesz, senki nem tudja, és útilaput akarnak adni az itt élő és lakó családoknak.


„Tizenhét évesen, 1989-ben jöttem ki Fótról. Ugye, mondtam, varrónőként, de hát utáltam a varrást, beálltam a középső nővérem mellé, a harisnyagyárba. Aztán előkerült egy fiú, hozzámentem, született egy lányunk, de tizenkét év után elváltunk. Mint egyedülálló anya pályáztam, és kaptam is egy lakást Békáson, azóta ott élünk a most már 21 éves lányommal. A testvéreimmel már csak öten vagyunk, az egyik bátyám a katonaságnál, máig nem tudjuk, hogyan, de állítólag öngyilkos lett, a másik bátyámat pedig, ő lovakkal foglalkozott, az egyik ló agyonrúgta.”


Persze, a nem egészen száz gyereknek valóban egy kicsit nagy Fót. De lehetne ám úgy is, hogy a Magyarországon élő sok százezer – akár félmillió – gondozásba veendő gyermek kedvéért ismét felélesztenék a gyermekparadicsomot. Csak ne csillognának mohó fények az intézkedésre jogosultak szemében…


„Mindent Fótnak köszönhetek. Ha nem visznek oda, tudatlan maradok. A Gyermekvárosnak köszönhetjük, hogy testvéreimmel együtt megálljuk a helyünket, becsületesek vagyunk, dolgozunk. Én húsz éve egy takarítócégnél vagyok, de most beiratkoztam a gimnáziumba. Nevelő szeretnék lenni. Vissza akarom adni Fótnak és Somlyó Zsuzsának, amit tőlük kaptam.”