Számunkra véget ért a világbajnokság, amely a helyünkre tett bennünket

Németországban számunkra véget ért a 23. női kézilabda-világbajnokság, amely a helyünkre tett bennünket. Nem oda emelte a csapatot, ahová vártuk, mivel mi, magyarok mindig csodát remélve bocsátjuk útjára mind férfi, mind női együttesünket – de hát a sors rendre igazságot szolgáltat. Persze némi okunk mindig van a reménykedésre, hiszen ha most ránézünk a vb-táblázatra, azt látjuk, hogy az általunk legyőzött és a csoportban megelőzött Csehország ott villog a legjobb 16 között, ami nekünk nem sikerült. A csehek úgy lopakodtak tovább, hogy tőlünk kikapva a negyedik helyen végeztek, s nem a franciákkal – az olimpiai ezüstérmes válogatottal –, hanem a románokkal találkoztak, akiket – kisebb csodával – legyőztek.

No, ezen kár keseregni, arra igazi okunk 2000-ben, Sydneyben lehetett, amikor az olimpiai döntőben hatgólos vezetésről kaptunk ki a dánoktól, s így elúszott az aranyérem. (Egyébként lehet, hogy ettől az ezüstéremtől datálódik örök optimizmusunk?) Utólag azért elmondhatjuk, hogy ez a vb túl sok jót nem ígért. Görbicz Anita már a visszavonulás gondolatát forgatta a fejében – 34 évesen teljes joggal –, és ha őt kivesszük a csapatból, akkor a válogatott messze nem ugyanaz. Anita végül is játszott, de már nem „teljes fegyverzetében” segítette a csapatot. Az utódját egyelőre kereshetjük, addig pedig be kell érnünk az erős középszerűséggel.

Így  visszagondolva a mérkőzésekre, a csapat nem játszott kilátástalanul. Voltak nagy pillanatai kapusainknak, Bíró Blankának és Janurik Kingának. Kovacsics Anikó próbálta kézbe venni a karmesteri pálcát, olykor kiválóan is vezényelt, ám amikor ment neki a játék, nem akadtak társai. Majd egyszer csak Klivinyi Kinga feltámadt és szórta a gólokat, viszont a legtöbben továbbra is gyengélkedtek. Bódi Bernadett szintén produkált szép szériákat, utána pedig hosszú időn át a kaput sem találta el a szélről. Háfra Noémi a maga 19 évével a jövő embere, jó volt nézni a játékát. Érdekes, hogy korábban akadt olyan időszak, amikor a szélsőjátékunk merő formalitásnak számított, így például Radulovics Bojana korszakában középen dőltek el a dolgok. Most Schatzl Nadine, Lukács Viktória és Bódi Bernadett 50 gólnál is többet szerzett, miközben a beálló Mayer Szabina kettőt. Nehéz kimondani, de hát tényleg messze nem ez volt minden idők legjobb magyar női válogatottja, a csapat nem csak a helyezésével, de a teljesítményével is csalódást okozott. A címeres mez viselőinek gyengélkedését számos szakíró azzal indokolja, hogy itthon a figyelem elsősorban a klubcsapatokra terelődik, mert az európai kupákkal jelentős pénz jár. Érdemes hát befektetni a légiósokba: a két norvéggal, Heidi Lökével és Nora Mörkkel a Bajnokok Ligája négyes döntőjében sem esélytelen a Győr. Közben a tehetséges magyar lányok a kispadot koptatják, s amikor végre bedobják őket a „mély vízbe”, úszás helyett csak kapálóznak. De az efféle elemzés már a szakmai vezetés dolga – amit, bízunk benne, kellő alapossággal el is végeznek a közeljövőben!