Székelyföldi medvelesen

November végén indultunk a medvék után, egyenesen a Gyergyói-havasokba, ahová „épeszű” ember nemigen megy az ilyenkor beköszöntő sűrű ködök miatt. A ködöt végül megúsztuk. Szállásunkról, a Hargita megyei apró falu, Borzont melletti Hóvirág panzió teraszáról a tizenöthúsz kilométerre fehérlő hegycsúcsokat is tisztán lehetett látni – a medvéket bezzeg nem. Két nap után vendéglátónk be is jelentette, hogy átmegyünk kendőbe, amire beleegyezően bólintottunk, mert úgy gondoltuk, teljesen mindegy, hogy kendőben vagy kendő nélkül látjuk-e a medvét, a fontos, hogy végre lássuk.

Kiderült azonban, hogy a Görgényi-havasok másik oldalára, egy Kendő nevű faluba tesszük át székhelyünket, ahol a medvék gyakran negyven-ötven méterre bóklásznak leendő szállásunktól.

Kicsit késve érkeztünk, így alighogy lehajigáltuk csomagjainkat a remek ízléssel berendezett vadászházban, máris indulnunk kellett tovább. Célunk a távoli Bekecs-tető környéke volt, ahol a helyi vadásztársaság több vadetetőt is gondoz. Két autóval indultunk, mi egy nagy időket megélt Suzuki terepjáróval vágtunk neki az útnak. Kendőn át, ezen a gyönyörű, harmincas-negyvenes évekből itt felejtett székely falun, ahol ma már százan sem élnek, és az idevezető országút is csupán egy keskeny, murvás hegyi út. Az itteniek, s még inkább az elszármazottak mégis a végletekig ragaszkodnak a mohos gyümölcsfákkal övezett falucskához, ahol minden nyáron nagy találkozókat szerveznek a kendőieknek. Vezetőnk, Siklódi Jenő gyakori vendég itt, hiszen a szomszéd faluban él; körvadászatokon ezerszer is meghajtották az itteni határt.

– Innen nem messze, annál a bokrosnál találkoztam a medvével – intett egy nem távoli domb felé. – Hajtásban voltunk, és valaki kiáltotta is, hogy medve…!

De akkor már fel is döntött. Nem bántott. Legalább úgy meg volt ijedve, mint én.

Jót kacagtunk a történeten, de ő nem vette ilyen könnyen a kalandot. Mert mint mondta, különösen a félreeső községekben alkonyatkor az emberek már ki sem merik engedni a gyermekeket az utcára. Pedig tudják, hogy a medve csak ijedtében vagy bocsait féltve támad, de ki tudná megmondani, hogy mikor ijed meg… Így szórakoztatott minket Jenő barátunk egészen föl a tetőig, ami jó magas, majdnem 1100 méter, ahonnan pazar kilátás nyílik a Nyárád folyó völgyére meg a Görgényi-havasokra. A lassan leszálló estben mi mégsem a távoli hegyeket néztük, hanem a gerincen húzódó, még az első világháborúból itt maradt lövészárkokat. Maradt más is, két szabályos kis katonatemető.

A közelebbit meg is néztük. Magyar katonák pihennek benne, akik az 1916-os román betöréskor vesztették életüket. De láttunk mást is. Például a napimádók völgyét, ahol nyaranta idegenek százai süttetik magukat. Majdnem mind külföldi. Jenő legutóbb meg is kínálta az egyik kirgiz párt egy kis pálinkával, és megkérdezte tőlük, hogy Kirgíziában süt-e a nap. De nem feleltek semmit – a székely pálinkától szóhoz sem jutottak.

Egy darabig hallgattunk, hallgatóztunk, de hogy a medvék nem jöttek, hazamentünk, és készültünk a másnapi igazi lesre. De akkor is sikerült elbámészkodni a napot, így már alkonyodott, amikor házigazdánk, Farkas Szabolcs vezetésével elindultunk medvelesre.

Kísérőnk tapasztalt vadász, Afrikát is jó párszor megjárta  már, s bár a medvékkel napi kapcsolatban áll,mégis mindig felvillanyozza a lehetőség, hogy találkozhat velük. Pedig nem mondhatja, hogy nagy barátok lennének.

– Rengeteg fejtörést okoznak az itt élőknek – mondta vezetés közben, aztán az ismert székely mondást idézte, miszerint a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék. Majd azzal folytatta, hogy az első két állítást lehet vitatni, de a harmadik nagyon is megállja a helyét. A medvékkel pár éve még semmi gond nem volt, de most már bejárnak a falvakba élelem után kutatva. Egyikük a szomszéd faluban, Márkodon épp mára virradóra tört be egy öregasszony portájára. Szétszedte a tyúkólat, összetört harmincvalahány tyúkot, és elvitte a mama legszebb kakasát. De volt olyan is, hogy a medve a disznóólat bontotta le, egy süldőt magával ragadott, a többi meg szétszaladt a határban. Pedig errefelé nincsenek is rengeteg erdők, járhatatlan bércek, ahová a laikus a medvét képzeli. A Bekecs-tető alján egymástól három-négy kilométerre sorakoznak a falvak, a nyílt mezőkön pedig a szokásos növénytermesztés folyik, emberekkel, traktorokkal.

Most mi is egy nagy, tizenöt-húsz hektáros, korábban villanypásztorral védett kukoricatarlóhoz értünk, megálltunk az autóval. Már erősen sötétedett, csak húsz-harminc méterre láttunk. Farkas Szabolcs elővett egy első látásra kicsi, komolytalannak tűnő lámpát. Bekapcsolta. Nem akartunk hinni a szemünknek: az ötszáz méterre lévő erdő fáit is bevilágította, a fénycsóvában pedig őzek, vaddisznók szeme égett, az elhullajtott magokat, csöveket keresték. Aztán ahogyan jobbra vitte a csóvát, nyolcvan-száz méterre feltűnt egy nagy, sötét alak is – az első medve! Ránk se hederített, ráérősen bandukolt az erdő felé. Aztán váratlanul megállt, felénk fordult, hosszasan figyelt, majd, mintha ott se lennénk, besétált az erdőbe.

Az első medve, amelyet kint a szabadban láttunk, ennek megfelelően nagy volt az öröm az autóban. Farkas Szabolcs azonban csak elnézően mosolygott:
– Majd akkor örvendjenek, ha húsz méterre lesz a medve!

Az út fiatal, húsz-harminc éves erdőben kanyargott, a kocsi reflektorának fénye néhány perc múlva egy magas, masszív faépületre esett. Három-négy méter magasan szabályos kis házikó, ajtóval, ablakkal, padokkal. A kocsival a háta mögé álltunk, óvatosan fellépkedünk a létrán. A padokra telepedtünk, házigazdánk pedig kinyitotta az ablakokat, aztán ujját a szája elé téve figyelmeztetett, hogy most már aztán csend!

Azt azonban még elsuttogta, hogy figyeljünk, mert semmit nem fogunk hallani, de negyedórán belül itt lesz az első medve. A lenti tisztáson reggel kiszórt kukoricacsövek hevertek, a kis teret a magasból napelemekkel működő halvány lámpa világította. Óráknak tűntek a nehezen vánszorgó percek. Lopva körülnéztem.

A sarokban ölnyi fát és egy vaskályhát véltem felfedezni, de nem mertem kérdezni semmit, épp elég hangos volt a szuszogásunk is. A kályha viszont egyértelműen jelezte, hogy vannak itt nálunk kitartóbb legények is, akik fél éjszakákat képesek a lesen tölteni. Mínusz húsz fokban ez eléggé megterhelő lehet, a kályha azonban segít.

Most nem volt se hideg, se meleg, csak végtelen csend, hogy még egy lenti egér szöszmötölése is szarvascsörtetésnek tűnt. Lélegzet-visszafojtva figyeltünk, amikor a hátamnál ülő vendégvárónk jobb vállamra tette kezét: – Jobbra! – suttogta. Odakaptam a tekintetem, de nem láttam semmit, csak egy nagy, fekete bokrot… Ám az mintha mozgott volna! Vagy csak idegek játéka az egész? Nem az. A fekete „bokor”, egy hatalmas medve méltóságteljesen a tisztás közepére cammogott, felkapott egy cső tengerit, és visszahúzódott a sötétbe. A les háta mögött ropogtatta a szemeket, aztán csend lett megint. Hát ennyi volt? – ráncoltam csalódottan a homlokom, amikor Szabolcs újból közelebb hajolt hozzánk: „megint jön”. Sokáig most se láttunk semmit, de aztán akár egy szellem, ismét megjelent a nagy fekete „bokor”, csak most már sokkal magabiztosabban mozgott. Hátsóját nekünk fordítva hasalt a tisztás közepén, s jóízűen csámcsogott. Fotózásról persze szó sem lehetett, hiszen a vakufény azonnal elugrasztotta volna, azt meg végképp nem akartuk. Így ment ez vagy három percig, amikor kollégám óvatosan szeme elé emelte a karját, mert zavarta a kinti fény. A medve erre megmerevedett, s mintha rugók lökték volna, valósággal berepült az erdőbe.

– Na, mehetünk! Ez már nem fog visszajönni – szólalt meg házigazdánk, és leereszkedtünk az autóhoz.

A korábbi kukoricatarlóhoz érve megálltunk, vezetőnk újból végigpásztázta a lecsupaszított dombot. A tetőn két, a lesnél látott medvénknél kisebb mackót is láttunk, s egyáltalán nem féltek a fénytől. Hozzászokhattak a nyáron. Sokan ugyanis villanypásztor híján kint háltak a földeken, és őrtüzekkel vigyázták a termést. Nem sok sikerrel. A medvék tán még meg is köszönték a világítást.


BALOGH GÉZA
RIPORTJA