Barangoló – Vadkan a kertben

De pont ezt szereti a vad, főleg a vaddisznó!

A nyáron is ott ültünk a vén diófa alatt, és kezdett ránk sűrűsödni az alkony. (Otthon, Szatmárban barnulatnak is mondják ezt az időszakot, mert a nappali színeit lassan elveszítő tájra valami furcsa, egyre mélyülő barna selyem telepszik, ami aztán előbb átmegy kékbe, majd szürkébe, feketébe.) Már nincsenek árnyak, csak a tábortűz lobog, a vasrácson pedig vastag tarjaszeletek sercegnek. Lent a völgyben a falu lámpái és az Almádiba vezető országút autói hunyorognak, míg itt a szentjánosbogarak világítanak meg egy-két denevér lebeg át fölöttünk. Olyan csönd van, hogy már-már a denevérszárnyak suhogása is hallik, pedig annál halkabban repülő állat nemigen létezik. Megjön a házigazda, tányérokkal, késekkel, villákkal csörömpöl, aztán mindenki nekiáll falatozni. Később megkóstoljuk a borát, s kezdődik az ilyenkor szokásos anekdotázás.

Most már nincs csönd, vidám nevetés töri meg a balatoni éjszakát, amikor azt veszem észre, hogy a velem szemben ülő vendéglány dermedten néz át a fejem fölött valahová, és azt suttogja: „Ott!” Megperdülök, de nem látok semmit, csak egy nagy, sötét bokrot. Megnyugodva fordulok hát vissza, de a társaság többi tagja nem hagyja nyugton a lányt, ő meg azt feleli, valami nagy állatot látott. A többiek kacagnak, a gazda vékony fadarabokat lök a parázsra. A tűz újból fellángol, bevilágítja a fél udvart. Nappali fényben úsznak a fák, a bokrok, a hozzánk legközelebb álló mogyoróbokor mellől pedig… egy termetes vaddisznó figyel minket.

Most rajtam a sor, hogy kikerekedjen a szemem, de már veszek is egy fahasábot, és a disznó felé dobom. Felmordul, majd némi hezitálás után méltatlankodva visszalép a sötétbe. Persze azonnal élénk tanakodás kezdődik, mindenki azt találgatja, hogyan került ide ez a disznó. A gazda sem tudja, ő sem látott még itt egyet sem. Igaz, csupán fél éve vette a szőlőt, a házat, de azóta aludt már kint vagy tízszer, találkoznia kellett volna vele, ha egyáltalán vaddisznó volt az a magányos állat.

Nem tudtunk dűlőre jutni, hajnaltájt azonban megoldódott a rejtély. Még sötét volt, amikor éktelen zajra, röfögésre, malacvisításra ébredt a társaság. Felkapcsoltuk a kinti villanyt, s hát mit látunk: egy szabályos konda dagonyázik a ház háta mögötti sárban. Láttuk mi már nappal is azt a felázott részt, nem is értettük, hogyan lehet ott sár, hiszen egész nyáron cseppnyi eső sem esett – amikor hirtelen megvilágosodtunk. A ház régi gazdája hatalmas tartályt állított az udvarra, hogy összegyűjtse a csatornák esővizét, de a tartály szivárgott és feláztatta a környezetét. A disznók pedig éltek az alkalommal, hiszen az ide öt kilométerre lévő, amúgy is túlzsúfolt Balatonra lusták voltak lemenni dagonyázni. Valószínűleg jöttek volna korábban is, csak mi elfoglaltuk a helyüket, ráadásul még oldalba is vágtuk az előőrsöt. De annyira azért nem fájhatott neki, mert ő volt az utolsó, aki visszament a sűrűbe.

Nos, szinte biztos, hogy most télen is ők  „szántották” fel a kertet…