Bogra bog

Nem túlzás azt mondani: a békésszentandrási szőnyegüzem a magyar textilipar egyik utolsó bástyája. Igaz, a már messziről látható épület – rajta tábla hirdeti, hogy eladó vagy kiadó – nem bástyára, hanem angol stílusú kastélyra hasonlít. Czuczi Ernő tulajdonos ügyvezetőtől megtudjuk: a több száz négyzetméteres ingatlan csaknem száz éve épült, eredetileg is szőnyeggyárnak, de mára túl tágas a zsugorodó cégnek, ezért túladnának rajta.

A Békés megyei falu szinte véletlenül lett a magyar perzsa fellegvára. Az első világháború után ugyanis áttelepült ide egy erdélyi származású házaspár: a férj, Farkas János jegyző lett, a felesége, Strassner  ilma pedig szőnyegekkel foglalatoskodott. A história szerint a kíváncsi szomszédok felfigyeltek a furcsa zajra, a leverővilla kopogására, és hamar kiderítették, hogy csomózott szőnyeg készül. Az erdélyi asszony tanítgatni kezdte a lányokat, olyan sikerrel, hogy meghonosította e kézműves szakmát. A két világháború közt már három részvénytársaság működött a településen. A férfiak nyaranta kubikosként izzadtak, de telente ők is besegítettek az asszonyoknak. Következett a háziipari szövetkezetek fénykora, a hetvenes-nyolcvanas években nyolcszáz ügyes kezű nő kereste ezzel a kenyerét Békés megye számos településén. Több részlegük működött, egyebek közt a szomszédos Öcsödön, ahol az Európa-rekorder darab készül. A legtöbben bedolgozók voltak, így ma is sok házban őriznek szövőszéket – igaz, használni már csak az idősebbek tudják.

– Sok fővárosi üzletbe szállítottunk, és rögtön elkapkodták a szőnyegeinket, nem tudtunk eleget gyártani – emlékszik vissza az ügyvezető némi nosztalgiával.

Büszkék arra, hogy míves termékeikből a washingtoni Fehér Házba és a windsori kastélyba is jutott. A rendszerváltás után megcsappant az igény a minőségi darabokra. Számukra jelenleg főleg az állami megrendelések jelentik a mentőövet. A lapokból is tudhatjuk: a Magyar Nemzeti Bank alapítványa is rendelt tőlük drága, kézzel készült perzsaszőnyegeket a doktori iskolájába. Igaz, bekopog néha egy-egy magánmegrendelő is; akadt házaspár, aki otthonát ékesítette a kézműves remekkel, és nem sajnált rá másfél millió forintot. De jönnek lakberendezők is, ők inkább a modernebb darabokra vevők.

Ma negyvenen kapnak munkát az Art Kelim Kft.-nél. A békésszentandrási üzem beillik ipartörténeti érdekességnek is: megcsodálhatunk néhányat a két világháború közt készült német textilipari gépek közül, régen gyapjúkelméket szőttek rajtuk. Ma ezeken a pókhálós masinákon gyártják a rusztikus, szövött vezetőszálas gyapjúszőnyegeket meg a víkendházak „retro” díszének számító torontálikat. A hölgyek többnyire csak akkor mondanak búcsút a szövésnek, ha nyugdíjba mennek. Szót váltok olyan helybeli asszonnyal, aki többször visszatért már ide, s bár közben kipróbálta a közmunkát is, rájött, mégis jobb a matuzsálemi korú gépek mellett. Az egy műszak és a viszonylag könnyű fizikai munka jelenti a cég vonzerejét, és az is kényelmes, hogy nem kell ingázni Szarvasra, ahogyan a faluból több százan teszik.

Találkozom egy kihaló, régen szocreál szobrokba öntött szakma képviselőivel is: ők a szövőnők. Akad, aki Békéscsabán tanulta az akkor megbecsültnek számító szakmáját, míg végül itt kötött ki. Siratjuk a magyar textilipart, de a szomszéd országokban sem szívderítő a helyzet. A marosvásárhelyi születésű Bálint Ilona meséli, még Sepsiszentgyörgyön járta ki az ipari iskolát, így lett szövőnő. Két évtizedig ugyan egy pulykakeltetőben serénykedett, de nemrég visszatért eredeti szakmájához. Most éppen egy gyapjúszőnyeg mellett számol be arról, hogy nyáron hazalátogattak:
„Szomorúan láttam, hogy egykori munkahelyem, a sepsiszentgyörgyi pamutszövőgyár épülete is lepusztult, nincs semmi jövője.”

A békésszentandrásiak igazi nagy büszkesége mégis a perzsa. Igaz, a még csomózni tudó nők átlagéletkora 50 év körül van, sokan közülük nyugdíjasok. A fiataloknak nincs ehhez türelmük, egy helyben üldögélni legfeljebb a számítógép előtt tudnak, ám az aprólékos műveletekre nem kaphatók. Ha ezek az asszonyok kiöregszenek, kész, vége, nincs tovább – magyarázza az ügyvezető, miközben az öcsödi üzembe tartunk. Hazánkban ez az egyetlen üzem, ahol kézzel csomózott perzsaszőnyeget gyártanak.

„Ha a Parlament kék társalgójában sajtótájékoztatót tartanak, ami gyakorta megesik, a tudósítások alatt én végig a szőnyeget nézem” – vallja be Czuczi Ernő.

Mindez érthető, azt az igényes darabot ugyanis ők készítették a hatvanas években. A békési perzsaszőnyeg fél évszázadig bírta, hogy a politikusok és a turisták tapodják, de mára megkopott, cserére szorul.

A békésszentandrási üzemben szerencsére megőrizték a régi mintarajzokat, így azok alapján készül az új perzsa, ügyelve a színhűségre is. Az Országházba rendelt szőnyeg méretei igazán impozánsak: 150 négyzetméteres lesz, hossza 21 méter, szélessége pedig 7,3.

A cégnek 40 millió forintos megrendelést jelent, és több mint két évre ad munkát a kézi csomózáshoz értő hét asszonynak, akik az öcsödi kis üzemükben szorgoskodnak.

Jövő nyárra készen lesznek, bizonygatják.

Amikor ott jártunk, még 7,9 méter volt hátra, vagyis „időarányosan” jól álltak. Az év végére csak 6,5 méter marad, ha továbbra is így igyekeznek.

– Mehetünk! – kiáltja egyikük. Karjuk egyszerre mozdul, hátradőlnek az óriási szövőszéknél. Ezt a lendületes mozdulatot egy nap legalább negyvenszer megteszik, de hogy közben hány csomót kötnek, azt felbecsülni is nehéz lenne. Ami biztos: egy négyzetméter szőnyeg itt százezer csomóból áll, és ez egy dolgozónak nagyjából egyhavi munkája. A jó tartású újzélandi gyapjúból készült, kézi csomózású békési perzsa négyzetmétere 300 ezer forintba kerül, ebből 180 ezer forintot tesz ki a bérköltség. (A külhoni konkurencia azért erős, mert a pakisztáni vagy az indiai nők ennek cirka egyharmadáért ülnek egész nap a szövőszék mellett.) A békési asszonyok valamivel többet keresnek a hazai minimálbérnél, cserébe napi nyolc órában csak csomóznak és csomóznak…

– Olyan ez, mint az evezés – mondják. A hét asszony csapatmunkában és teljesítménybérben dolgozik. Ha valamelyikük lemaradna vagy hibázna, a többieket is hátráltatná. Nem túl gyakran hibáznak, kezüket több évtizedes gyakorlat vezeti. Állítják, aki nem tizenéves korában sajátítja el a szakmát, nehezen veszi fel ezt a pörgős tempót. Néha azért akadnak próbálkozók…

Bekopogott például egy orvosházaspár, ugyanis a feleség elhatározta, hogy stresszmentes hobbi gyanánt a szőnyegcsomózást választja, és szerette volna ellesni, hogyan csinálják a „profik”. A doktornő ügyes volt, iparkodott is, de az itteni gyakorlott nők háromszor olyan gyorsnak bizonyultak.

– Ahogy elballagtam a nyolcadik osztályból, 1969-ben, másnap már itt kezdtem. Nálunk nem volt szokás léhűtőnek lenni. Jól jönne az forintban, ahány csomót megkötöttem – meséli az öcsödi Labancz Andrásné, de közben fel sem áll, jár a keze folyamatosan. Megszokta, hogy kitartóan mindig ugyanazt a műveletet végezze.

Bogra bog következik. Egy pillanatig sem hagyhat ki a kéz, a szem vagy az agy, hiszen ő akkor elvétené az ölében tartott mintát. A munka az ujjat, a vállat, a derekat is igénybe veszi, de a tűző napon kapáláshoz szokott falubeliek sosem ismerték el nehéznek, inkább azt mondták: könnyű nektek, ti egész nap csak ültök…

– A nagymamám is bedolgozó volt, és tízéves lehettem, amikor megtanította, hogyan használjam a szövőszéket. A lányaimnak már nem tudtam továbbadni ezt a mesterséget, nem voltak kaphatók rá – magyarázza az öcsödi Szopka Pálné Zsuzsanna, aki tizenöt éves korában szegődött el ide. A türelme tényleg mesébe illő, ugyanis ha innen hazamegy, esténként gobelinképet varr aprólékos figyelemmel – hogy kikapcsolódjon.

A szorgos kezek nyomán kirajzolódik a fenséges minta, madarak élednek, virágok nyílnak. Szemet gyönyörködtető a perzsa, időtálló is, több évtizedet kibír, ha vigyáznak rá, és nem áztatják el. De olyan drága, hogy az ő kis fizetésükből nem futja rá – értenek egyet a fürgén csomózó nők. Néhányan azért nem hagyták annyiban, és készítettek már az otthoni szövőszéken kisebb darabokat csak úgy maguknak vagy ajándékba.

A hatvanhat éves Bolyán Mihályné Gizella elárulja: neki is dédelgetett álma, hogy meglepje két lányát egyegy szőnyeggel. Úgy számol, ha az egészsége engedi, és mindig ezzel bíbelődik szabadidejében, talán néhány hónap, esetleg egy esztendő alatt készen lesz. S akkor majd ők is elegáns perzsaszőnyegen lépdelhetnek.


PALÁGYI EDIT
RIPORTJA 

KÁLLAI MÁRTON
FELVÉTELEI