Bunker a múltból - A védett vezetési pont építői atomcsapásra készültek

Túlzás lenne azt állítani a falu szívében elterülő bázisról, hogy szupertitkos övezet. A polgármesteri hivataltól, a postától és a kisboltoktól karnyújtásnyira mesterséges domb emelkedik, az évek során nagyra nőttek rajta a fenyők, jól álcázzák a rádióadó póznáját, valamint a betonból formált szellőzőnyílásokat.

A különleges létesítmény a drótkerítésen kívülről is látszik, sőt kiszolgálóépületei egyenesen az utcafrontra néznek. Persze „idegeneknek tilos a bemenet”, de miután megszereztük a látogatási engedélyt – nem is gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan sikerül –, már nem számítunk idegennek. A hajdani óvóhelyet ma a Bács-Kiskun Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság felügyeli, munkatársai időről időre végigkalauzolják az érdeklődőket a föld gyomrában elterülő létesítményben. Mi sem vagyunk egyedül, látogatásunkkor a helyi iskolások rendkívüli történelemóra keretében tekintenek vissza a légópincés hangulatot idéző múltba.

A hidegháború időszakában – amelyet a történészek a második világháború vége, valamint a Szovjetunió felbomlása közötti, vagyis az 1945–1991 közötti történelmi események sorozatának tartanak – akár atomtámadás is érhette volna Kecskemétet. Legalábbis a városhoz tartozó katonai repülőteret. Egy hirosimai atombomba erejénél például százszor pusztítóbb fegyver detonációja kilométerekkel arrébb is kifejtette volna hatását – vagyis a város legnagyobb panelházas lakótelepe romba dőlt volna. Ez, persze, azon túl, hogy nem is volt csupán elméleti eshetőség, megkívánta a szükséges védelmi rendszerek kiépítését is. Ennek megfelelően – a pusztítás kiterjedésének ismeretében – a településtől jóval messzebb kellett megépíteni azt a légoltalmi létesítményt is, amely nem csak a túléléshez adott esélyt, de egyben a megyei védelmi bizottság vezetési pontjául is szolgált – a hidegháború idején a védelmi bizottság koordinálta a megye polgári működésének állami feladatait. Bács-Kiskun megyében az 1970-es években a Kecskeméttől húsz kilométerre lévő Ágasegyházán építettek ilyen védett vezetési pontot. Szerencsére sosem kellett „élesben” használni, ugyanakkor rendszeresek tartottak ott gyakorlatokat.

– Ahová most belépünk, az elsősorban munkahely volt – jegyzi meg elöljáróban Mészáros Zoltán tűzoltó alezredes, ahogy haladunk lefelé a lépcsőn a mélybe. – Abban az időben a polgári védelem a honvédelem rendszerében valósult meg, és habár az objektum működtetésében a Magyar Néphadsereg katonái is részt vettek, azt a polgári védelem megyei parancsnoksága kezelte. Békeidőben két személy felügyelte a területet, „háborúban” pedig akár száz katona is gyakorlatozott itt. A bunker a megye közigazgatási és politikai vezetői védelmét szolgálta, oda még a családtagjaikat sem vihették magukkal, nekik a helyi lakosokkal együtt a föld felszínén kellett átvészelniük az imitált katasztrófahelyzetet.

Egyébként a „teljes elzárkózás” során a védelem irányítói csak a legkritikusabb időszak túlélésére vonultak el, legkésőbb három nap elteltével feljöttek a szabadba. Az építkezést az 1970-es évek elején kezdték. Hogy legyen megfelelő ivóvíz odalent, először kutat fúrtak az ingatlanon, a köré húzták fel a vasbetonszerkezetet, és azt monolitbetonnal töltötték ki.

A munkálatokat magyar tervezők elképzelései alapján egy állami építőipari vállalat végezte, a berendezéseket pedig javarészt a szovjetektől vették, ők mégiscsak tapasztaltabbak voltak az atombunkereket illetően. Az akkor modern szerkezetek mára őskövületnek számítanak, nagy mázli kellene ahhoz, hogy a hulladéktelepen bevegyék valamelyiket. Ez azonban már csak azért sem történhetne meg, mert a megyei katasztrófavédelmisek nem szeretnének megválni a hidegháborús időkre emlékeztető daraboktól, sőt magától az atombunkertől sem.

Egy acélajtó mellett háttérsugárzás-mérő mutatja, hogy veszélyes helyre érkeztünk. Gyakorlatok idején egyenruhás katona állta útját az illetéktelennek, ide nem mehetett be akárki. Becsapódik mögöttünk a hermetikusan záró acélajtó, ez a harci gázoktól is megvédte a bentieket. Egy balra eső sufniban két vashordót veszünk észre, ezekbe szivattyúzták a gázolajat, amelyet az áramtermeléshez használtak – a tartályokra kívülről is rá lehetett csatlakozni. Beljebb haladva egyre szűkül a tér, és egy újabb, távirányítóval is működtethető zsilipajtón jutunk tovább.

– Ez az egészségügyi áteresz – lép be az egyszemélyes zuhanyozóba kísérőnk. – Ahhoz, hogy valakit a már lezárt bunkerbe beengedjenek, nagyon nyomós indok kellett, ám ha ezt a vezetőség mégis elkerülhetetlennek ítélte, akkor az illetőnek itt meztelenre vetkőzve kellett tusolnia. Eközben a helyiségben „átöblítették” a teret is, nehogy az ajtónyitást követően szennyezett levegő kerülhessen be, majd mérték az ember testén lévő radioaktív anyagok jelenlétét is. Ha a mentesítés sikeres volt, azaz az illető nem sugárzott, és mentes volt mindenféle veszélyes anyagoktól, akkor az öltözőben új ruhát kapott, majd beléphetett a védett térbe.

Mészáros Zoltán a föld alatti bázis legfontosabb műszaki elemeit mutatja. Szűkös helyiségben található a légellátó rendszer, ami a kívülálló számára öblös csöveket, kisebb-nagyobb karokat, megszámlálhatatlan kapcsológombot és embermagas oxigénpalackokat jelent.

Amíg lehetett, villanymotorokkal szívták be odakintről a levegőt, amelyet több fázison át tisztítottak meg és pumpáltak tovább a bunker helyiségeibe. Vezetőnk egy pillanatra bekapcsolja a turbinát: hangja kibírhatatlanul éles. Napokig ezt hallgatni nem lehetett nagy élvezet. Ha a kinti levegő olyan szennyezett volt, hogy a teljes elzárkózás fázisában működött a bázis, akkor a külső levegőt is kizárták. Ekkor – ahogy az űrhajókban vagy a tengeralattjárókon szokták – a bent lévő levegőt regenerálták, vagyis az oxigént palackokból pótolták, a felhalmozódott szén-dioxidot pedig vegyi úton kötötték meg. 

Az áramellátó központ szerepe létfontosságú volt. A normál közüzemű elektromos hálózat meghibásodása esetén üzembe lépett a dízelmotorral hajtott áramtermelő berendezés, a kipufogógázokat zárt rendszeren vezették ki a szabadba.

Ha ez a módszer is csődöt mondott volna, 24 voltos akkumulátorok álltak bevetésre készen. Ebben a részben találjuk az életben maradáshoz nélkülözhetetlen vízforrást is, azt a kutat, amelyet még az atombunker felépítése előtt fúrtak. Mellette a tartály rozsdamentes acélból készült, és mindössze három napra elegendő ivóvizet tárolt. Ennek minőségét rendszeresen vizsgálták, ahogyan a gyógyszerek, a konzervek szavatossági idejének lejártát is figyelték.

Ezt követően szőnyeggel borított folyosóra lépünk. Első látásra is labirintusnak tűnik, amikor pedig jobbról és balról sorra tárulnak fel előttünk a szobák, egy idő után el is veszítjük tájékozódási képességünket.

Egyik-másik ajtón még ma is ott a tábla, „Belépni tilos!”, vasrács is jelzi, hogy odabent titkos döntések születhettek – ma már persze szabad a bejárás. A távbeszélőközpont asztalán egy halom papír hever: tervrajzok, leíratok, jelentések, dokumentumok.

Eseménynapló – olvassuk egy kockás füzet címkéjén. Belelapozva valóságos hadititkot tudunk meg: 1977. október 6-án az átviteli út átnézésekor megfigyelték, hogy az áramköradó erősítése hibás. Ennek ismeretében nem véletlen tehát, hogy a szomszédos, úgynevezett erősítőszoba kiemelt helynek számított.

Külön kuckója volt az üzemeltetővezetőnek, a részlegvezetőnek, a jegyzőkönyvírónak, a kommunikációfelelősnek. A berendezés mindenhol puritán, egyvalami azonban visszatérő motívum: a piros telefon és az elektromos írógép. Már csak a titkárnőket kell ide képzelnünk, mert azok is biztosan voltak.

– Ez egy különleges óra: a csillagászati és a hadműveleti időt mutatja – veszi kezébe a dupla számlapos szerkezetet Mészáros Zoltán. – Előbbi az idő valóságos múlását mutatta, utóbbi pedig valamilyen fontos esemény kezdetétől – például az atombomba robbanásától vagy a teljes elzárkózástól – számított időről tájékoztatta a bunkerben lévőket. Ebben a padokkal berendezett „kiértékelő” teremben tartották a megbeszéléseket, a tájékoztatókat a különféle szakemberek, köztük a néphadsereg, a rendőrség, az egészségügy, a közlekedési ágazat képviselői.

A sarokban elhelyezett szekrénybe televíziókészüléket is tettek.

Nyilván azon keresztül is tájékozódhattak az „atomháború” aktuális híreiről, már amennyiben a földfelszíni pusztítást követően egyáltalán lett volna még alkalom televíziós közvetítésre. Ebből a teremből lépcső vezet egy befüggönyözött tárgyalóba, itt ülésezett a megyei védelmi bizottság. Innen nyílik a parancsnok szobája: szőnyeg, asztal, szék, lámpa, telefon, térkép – és lehajtható ágy. Az egész föld alatti világban ez volt az egyetlen hely, ahol egyedül aludhatott valaki, azaz a legkiváltságosabb ember. A többieknek meg kellett elégedniük a közös pihenőteremmel, ahol egyszerre tízen fértek el, tehát csak felváltva tudták használni az emeletes ágyakat.

A folyosó hosszú fogasán gázálarcok lógnak, aki kedvet érez hozzá, fel is próbálhatja. Bekukkantunk a vízöblítéses illemhelyre, külön kabinjuk volt a férfiaknak és a nőknek. Az orvosi vizsgálóban kisebb beavatkozást (például vakbélműtétet) is el tudtak végezni. Az üvegszekrényben gyógyszerek, ragtapaszok, eszközök sorakoznak. Gyógyító tevékenységre nemigen volt szükség, de ha valaki nehezen viselte a föld alatti bezártságot, kaphatott egy nyugtatóinjekciót.

A betonbunker legvégén épült az étkező: villanytűzhelyen melegítették a konzerveket, a főzést tiltotta a szabályzat. Innen már csak a vészkijáratot látjuk, s aki végigköveti az ide mutató nyilakat, biztosan kitalál a felszínre.

Mi inkább a főbejáraton távozunk, és arra gondolunk, hogy egy ilyen építményt bejárni többféle tanulsággal jár. Egyrészt megmutatja azt, milyen rideg is volt egykoron a világ, másrészt figyelmeztet arra, mennyire könnyű rideggé tenni a világot. Vagyis addig jó, amíg ez a bunker látogatható.


BORZÁK TIBOR RIPORTJA

UJVÁRI SÁNDOR FELVÉTELEI