Csak a bohóc meglegyen!

Az 1960-as években egy svájci előadás után Charlie Chaplin odament a világhírű magyar zenebohóc Eötvös Gáborhoz, és azt mondta: „Tetszel nekem, mert önmagadat adod, és a lényegről beszélsz. Gratulálok! Nem használsz parókát meg nagy cipőket, nem vagy agyonfestve. Én is egész életemben azon igyekeztem, hogy minden figurában önmagamat adjam. Benned mintha magamat látnám.”

Aki már vitte vásárra a bőrét, próbált mások előtt szerepelni, tudja, mennyire hosszú idő 1 perc 47 másodperc. Az artistaképző bohócosztályának tanulói hónapok óta ízlelgetik a bohóckodás fortélyait. Víziló-vízibalett; csigacsalád vonul szeptember elsején az iskolába; páváéknál esküvő van; maffiacsalád 1935-ben; négy férfi némán tüntet a nők egyenjogúságáért; a szülők hallgatják, ahogy a gyerek a szomszéd szobában hegedül; be vagy zárva a hét toronyba. Szkeccsek, bohócjelenetek, pantomimgyakorlatok. A testben való tudatos mozgás és a térgeometria adta lehetőségek rutinos kihasználása éppolyan fontos, mint az akrobatika, az ügyességi artistagyakorlat, zsonglőrözés vagy zenei képesség.

– Játsszátok el a Jingle Bellst a boomwhackersen (hangolt csövek – a szerk.). Mi bajotok lehet? Legfeljebb sikerül – így pörögnek Greifenstein János színész, rendező, Bohócdoktor-alapítótag szarkazmustól nem mentes utasításai az őszinte és nyílt kritikák között. Méhes Csaba pantomimművésszel együtt több mint negyven év szünet után indította újra a bohócképzést Magyarországon. 

Tizenhatan jelentkeztek, közülük ősszel hét tanítvánnyal kezdték a vidámnak ígérkező két tanévet a Magyar Cirkusz és Varieté telepén.

– Az előképzettség nem volt követelmény, de nyilván előny a színészi, zenészi vagy mozgástapasztalat. A nappali képzést felnőtteknek indítottuk, akiknek e mellett fenn kell tartaniuk magukat és a családjukat. Nagy akarat, nagy munka. S hogy mit tanulnak? Színészmesterséget, mozgást, bohóctréninget, akrobatikát, zsonglőrözést, ügyességi artistagyakorlatokat, zenei képzést és éneklést, ritmusgyakorlatokat – sorolja Méhes Csaba. Mindent, mindent, ami a bohócmesterséghez tartozik. – Azt tervezzük, itt lesz Európa bohócfellegvára. Furán hangzik, de ha nem ezt tűzzük ki célul, minek csináljuk? Szeméből látszik, hangjából hallatszik, komolyan is gondolja. Amikor pedig feladatot oszt, így instruál: – A mű címe: Mindenki boldog, csak én nem. Tűrd a saját humorodat! Urald az arcodat! Próbáljátok meg láthatatlannak tartani a poénokat! Csaba bácsit már várja a vacsora, úgyhogy ne hezitáljatok!

Hét bohóctanonc, hét eltérő karakter. Turóczi Levente rendezvényszervezéssel foglalkozik, weblapot szerkeszt, a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány alapítója; Dangel Artúr a programozás mellett kezdett bele az előadó-művészetbe – mindketten negyvenes éveikben járnak. Horváth Zoltán színész előképzettséggel érkezett a csoportba, Sebestény Jakab pedig zenél. A tanoncok közül Brunen Sára és Kőhalmi Natasa nem sokkal érettségi után jelentkezett az OKJ-s bohócsuliba. Sára és Natasa a két legfiatalabb az osztályban. Méhes Csaba szerint nehéz még megítélni, kiből válik színpadi, kiből cirkuszi bohóc, melyikük akar utcára menni. Az itt szerzett tudással külföldön is el tudnak helyezkedni. Ahogyan fogalmaz: – Nekik kell megkeresni az útjukat, mi segítünk irányokat adni. 

Az utolsó bohócosztály 1974-ben végzett. Méhes Csaba akkor tízéves volt. Amikor 1985-ben elkezdett pantomimezni, itthon már virágzott a műfaj. Ő a pantomim komikus vonalát viszi, a gyerekek sokszor mondják neki, hogy bohóc. Kétségtelen, sok az átfedés, bohóc és pantomimes kiegészíti egymást, gyakran nem lehet megmondani, melyiket látják a nézők. A cirkuszban és a színházban egyaránt fontos a gesztusnyelv, és mindkét művész a gesztusaira épít, a testére, a mimikájára. De mára hiány van bohócokból,  és a színművészeti egyetemen sem hangsúlyos már a pantomimoktatás.

– Ma cirkusz van, de bohóc nincs. Pedig ő a műfaj logója. Miért kellene pont a velejét kihagyni? – teszi fel a kérdést leginkább magának a húszas évei közepén járó bohóctanodás, Margulius Dávid, aki szórakozóhelyeken dolgozott már csendbohócként; artistákkal, színészekkel fellépve bohócjelenetekben vigyázták a rendet; amúgy pedig szabadulószobában játékmester, pókerosztó és játékos elme. – A humor relatív fogalom, az egyik legnagyobb misztérium, de vannak sémák, amiken mindenki elmosolyodik. A valóságot a saját maga tükrében nézhetjük általa. Eszköz, mellyel szembe tudunk nézni saját kicsinységünkkel, az esendőségünkkel. A bohóc ezt mutatja nekünk.

– Cirkusz van, bohóc kevés, de mi a helyzet a közönséggel?

– Egyfelől azt mondom, még mindig nagyon szeretik az emberek ezt a műfajt. Ugyanakkor felgyorsult a világ, gyors, pattogós poénokat látnak az interneten, tévében, nehezen tűrik meg, hogy valami lassan, fokról fokra épüljön fel. Mindig durrogni kell, az emberek erre vannak kondicionálva. De amikor beülnek a színházba, le kell lassulniuk. Hála Istennek, ez megtörténik. Az ember ember marad, még ha átadja is magát ennek az elképesztő rezgésnek, amit a világ diktál.

Az elmúlt évtizedekben csak nagyon kevés hagyományos családi cirkuszban lehetett megtanulni a bohócmesterséget. Afelől senkinek sincs kétsége, hogy az Eötvös Cirkuszban át tudták adni nemzedékről nemzedékre a rutint. Pedig Eötvös Gábor – aki már tízéves kisfiúként is bohóc akart lenni, de hiába kérlelte cirkuszigazgató apját, ő rendre azt felelte: ez még várhat, a nevettetés komoly dolog – nem viselt piros orrot, nagy cipőket. Évtizedekkel korábban tudta azt, amivel a maiak még csak kísérletezgetnek.

– Ahogy a cirkuszművészet evolúcióját éli, a bohócban is szemléletet kell váltanunk úgy, hogy a hagyományok a mának szóljanak – veszi át a szót Greifenstein János. – Vegyük például az Auguszt-karaktert! Attraktív zsánerfigura, igazi maszkjátékos. Piros orr, nagy cipő, kockás vagy csíkos nadrág. Az orr szimbolikája – megorrontom, kiszimatolom, lógatom vagy épp fennhordom az orrom – szenzibilitásra, nagy érzékenységre utal. Így kell Augusztot is játszani. Ugyanakkor képes beleesni többször ugyanabba a csapdába, mert nem hiszi el, hogy neki baja eshet. Nem haragszik senkire, nincsenek előítéletei. Neki játék minden, úgy tekint a világra, hogy abban a lehető legjobban kell éreznie magát. Auguszt hierarchikus ellenpólusa a fehér arcú bohóc. Arisztokratikus, gyönyörűen díszített a ruhája, elegáns, combnál megnövelt nadrágot visel, s mindig hord magánál hangkiadó eszközt. A világon a rendet, a szépséget, a harmóniát próbálja megmutatni a maga furcsa, gyermeki módján. Nincs igazi tudása a világról, de nagyon izgul, hogy ezt képes legyen elhitetni. Ha bemegy a cirkuszba, ma már nem azzal a festett bohóccal találkozik a porondon, akit a plakáton lát. Jóval kevesebb a smink. Az is közkeletű tévhit, hogy a bohóc – udvari bolond elődjének örököseként – megmondhatja az igazságot. Ezt a szerepet a stand up comedy vette át. A cirkuszban nem szólunk be a miniszterelnöknek – a stand uposoknak van erre felhatalmazásuk, nekünk nincs.

A politizálásról amúgy Greifenstein János ugyanazt vallja, amit a szakácsok: csak ízlés szerint. Az egykori bohócdoktor szerint az is érdekes, hogy Magyarországon mennyire tisztázatlan az amerikai bohóckarakterek közt igen népszerű csavargó figurája. Milyen a társadalom viszonya a vándorral, az országát elhagyó emberrel és a hozzánk érkezővel?

Ma már nem úgy gondolkodunk róla, ahogyan Charlie Chaplin gondolkodott saját csavargójáról. Az a munkanélküli, aki a gazdasági világválság idején Európából Amerikába ment, ma migráns, és nem tisztázott, jelenleg hol a helye. Megszenvedjük a problémát, ahogy valószínűleg Chaplin idején is megszenvedték, de a problémára ő nagyon szép irányokat, humort talált.

Vagy vegyük a modern időket, a technikai fejlődés problémáját. Ma okos emberek azon törik a fejüket, mi legyen a robotokkal, meg lehet-e adóztatni őket, kaphatnak-e állampolgárságot. Vagyis a téma a bohócorr és a csónakcipő előtt hever.

– A másik ok, ami miatt kevésbé tudunk odamondani a társadalomnak, az, hogy a nemzetközi színtéren egyre kevesebb a beszédes szám – mondja Greifenstein János. – Eötvös Gábor ezt annak idején úgy oldotta meg, hogy rengeteg nyelven tudta mondani: Van másik! Ami, ha úgy vesszük, szintén társadalomkritika. Elveszed tőlem azt, amivel boldogulhatnék? Nem baj, van másik! Az Auguszt figurájából következő kicsi ember leleményessége a talpra állás képessége. Auguszt soha nem fog kibukni. Ha kisebb helyre teszik, ő ott lesz boldog.

Újabb instrukció érkezik a két tanártól, a jelenetek nem maradnak kibeszéletlenek. Ki-ki megkapja a maga javítanivalóját. Arcokat egyeztetni, a nagyérdemű publikum pedig mindenek előtt! Majd újabb instrukció, új tananyag következik: – A negyedik fal mindig nyitva áll! Azaz tudd, mit kell kezdeni a közönséggel. Lear király soha nem nézhet a kamerába, a bohóc ezt is megteheti. Jól jegyezzétek meg, a cirkuszban az sem baj, ha a családi fotóról a gyerek lemarad, csak a bohóc meglegyen!