Ínyencek iskolája

Nem volt szakács, vélhetően főzni sem tudott, de oly kitűnően írt az ételekről és mesélt a hozzájuk fűződő történetekről, hogy ezzel új műfajt hozott létre: megteremtette a gasztroirodalom alapjait. Cikkeit nem csak az enni, de az olvasni szerető ínyenc közönség is nagyra értékelte, s hogy ők – tudniillik az ínyencek – kik is lennének, azt Magyar Elek így fogalmazta meg: „Akik nem csupán az ételeket és italokat jól, művészettel képesek elkészíteni, sőt kreálni, hanem azok is, akik kifinomult, kulturált ízléssel tudják ezeket értékelni és elfogyasztani.” Az Ínyesmester nevét azonban nemcsak a mindennapok fakanálforgatói, a gasztronómia iránt rajongók, hanem a sajtótörténészek is jól ismerik.

1875. augusztus 14-én Magyar Elek postatiszt és a szintén postáscsaládból származó Klaisz Anna legkisebb gyermekeként született Budapest belvárosában, az akkori Újvilág (ma Semmelweis) utcában. Az 1910-es években számos hangulatos újságcikket szentelt gyermekkora színterének, 1920-ra ebből állt össze Pesti históriák című műve, amelyet a főváros szerelmesei ma is élvezettel forgathatnak. Az iskolákban nem jeleskedett különösképpen, de a piaristáknál szerzett érettségivel felvették a jogi egyetemre. Ám mind ritkábban koptatta az előadótermek padjait – hogy miért, arra később így emlékezett vissza: „A joghallgatók mellékkeresetre tehettek szert a Magyar utca 6. szám alatt, a Telefon Hírmondónál. Csudálatos dolog volt ez akkoriban.” Magyar Eleket nem más, mint Puskás Tivadar mérnök, Edison munkatársa szerződtette, aki a telefonközpont után feltalálta a telefonhírmondót is, a beszélő újságot, amely 1893. február 15-én szólalt meg először. Négyen kezdtek hírolvasóként, havi 30 forint fizetségért.

Ma úgy mondanánk, hogy ezzel elindult Magyar Elek médiakarrierje. Rendszeresen beszámolt a budapesti és a bécsi lóversenyekről, majd rövidesen országgyűlési tudósító lett. Nem akadt a szakmának olyan területe, ahol ne mozgott volna otthonosan. 1901-től már a Magyarország című lap munkatársaként dolgozhatott a korabeli írástudók legjobbjai – Krúdy Gyula, Zilahy Lajos, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Márai Sándor – társaságában.

A Pesti Napló 1928. január 29-i, vasárnapi számában „Fejezetek az ínyesmesterség köréből” címmel gasztronómiai rovatot indított, amellyel rögtön hatalmas sikert aratott. A legegyszerűbb ételeket éppoly zamatosan tudta nyomtatásban tálalni, mint a legrafináltabb ételkompozíciókat. Rovatában heti menüsort ajánlott a háziasszonyoknak, kiegészítve az egyes fogások elkészítési módjával. Az Ínyesmester a neki címzett jeligés levelekre is igyekezett kimerítően válaszolni. „Egy ügyetlen asszonykával” például a mandulás lepény, a „Főmérnök nejével” pedig a szilveszteri puncs receptjét osztotta meg 1928 karácsonya előtt. A „29 éves leendő szakácsművésznőnek”, aki az igazi marcipán elkészítésének titkát firtatta levelében, így üzent: „Készséggel igyekszünk támogatni tiszteletre méltó törekvésében, és reméljük, hamarosan elnyeri a szakácsművészet pálmáját.”

Cikkeit – mivel egy másik napilap szerkesztője volt – mindvégig az Ínyesmester álnévvel írta alá, ám egyszer hiba csúszott a gépezetbe: 1930-ban a lap jubileumi albumában megjelent a fényképe, így a rejtély lelepleződött. 1932-ben az Athenaeum kiadta Az ínyesmester szakácskönyvét 2200 recepttel, majd 1935-ben Az ínyesmester 1000 új receptjét. Írásai a Pesti Napló 1939-es megszűnéséig minden vasárnap napvilágot láttak. Ezt követően Magyar Elek színes gasztronómiai cikkeivel és receptjeivel átköltözött a Híd, majd a Képes Figyelő hasábjaira. Könyvei a szocializmus éveiben kultikus művek maradtak, s ma is fellelhetők szinte minden háztartásban – általában gyűrötten és pecsétesen, rongyosra forgatva. Sikerüket jelzi, hogy az Ínyesmester műveit több nyelvre lefordították, és kalózkiadásaik jelentek meg Buenos Airesben és New Yorkban is. Példányszámuk az elmúlt 85 év alatt elérte az egymilliót, ami a magyar szakácskönyv-irodalom abszolút rekordjának tekinthető.

Amikor az Ínyesmester 1947-ben meghalt, Gundel Károly így búcsúzott tőle: „Magyar Elek nemcsak az ételek fűszerezésére tanított. Ő maga is fűszerezte kulináris írásait: anekdotákkal, hagyományok, régi jóízű történetek felelevenítésével. Írásművészete megengedte, hogy egy-egy kis konyhai tanulmánya valósággal írói műremekként sorakozik egyéb írásai sorában.”