Lányok öröme, apák bánata

A bálozó úri közönség számára a pesti Vigadó volt a legnépszerűbb helyszín hajdan, a széksorok helyét tánctérré alakították, egyszerre kétezren is ropták. A Gellért Szállóban is fényes táncmulatságokat tartottak. Az egész fővároson úrrá lett a láz, minden egylet a jótékonyság leple alatt rendezett kivilágos-kivirradatig tartó mulatozást – tudósítottak a „firkászok” a két világháború között. Híres volt a Széchenyi-bál, amelyet az idén már 101. alkalommal rendeznek meg. Ennél lazább eseménynek számított a színészek és a képzőművészek álarcosbálja, akik fantáziadús jelmezeket öltöttek. Igaz, dúlt a vita, vajon az ősi magyar virtussal összefér-e, hogy olasz módra, álarcosan jelenjenek meg a vendégek. „Mi födetlen arccal, nyílt tekintettel szeretünk járni” – vélte a tollforgató, szerinte csak a zsiványok és haramiák kormozzák be magukat, elrejtve vonásaikat.

A maszkabálok olykor „elfajultak”, ezért az úrilányokat óvták attól, hogy az álarc mögé bújva botrányosan viselkedjenek. Főleg, mert az álarcot éjfélkor szokás volt levenni… Az illemtanárok külön figyelmet szenteltek a báli etikettnek.

A társas viselkedés sokat változott ugyan a XVIII. század végétől az 1930-as évekig, de azért léteztek „kőbe vésett” szabályok – tudjuk meg „A művelt és udvarias ember” című, korabeli illemkönyvekben tallózó szöveggyűjteményből, amelyet Fábri Anna szerkesztett. Alapvetés, hogy a fiatal lányok csak anyjuk vagy a gardedám mellett ülhetnek, s nem illett a legyező mögött sem kacarászniuk. A keringő pedig ezer veszélyt rejtett. „Vigyázzunk hát magunkra. A tánc némineműképpen megrészegíti a szíveket, és elfelejteti velek a tettetést” – intették a fehérnépet.

A tiszteket arra figyelmeztették: ne táncoljanak karddal és sarkantyúval, nehogy kárt tegyenek a partnerükben. A fegyver utóbb mégis szerepet kaphatott, mert nem volt ritkaság, hogy éjjel fellobbant a féltékenység, s már hajnalban párbajoztak az urak. A tehetősebbek házi bált adtak: a legtágasabb teremből kihordták a bútorokat, felszedték a szőnyeget, nehogy megbotoljanak táncosok. A magas rangú vendéget a házigazdáknak személyesen illett meginvitálni, az alacsonyabb rendűekhez a cselédeket szalajtották a meghívóval. A háziasszonynak arra is ügyelnie kellett, hogy ne maradjanak lányok, akik végig petrezselymet árulnak.

A társasági eseményeken szigorúan két órát illett késni: így még az ötórai teára is este 7 órára érkezett, aki adott magára.

Karnevál idején fellazultak a társadalmi különbségek, ami a felhajtott pezsgőnek is köszönhető.

Így 1932-ben arról írt egy lap: hajnalban az egyik mulatóban azon kaptak hajba a színésznők és a bárónők, melyiküket szórakoztassák a gavallérok. A hölgyek úgy összevesztek a fiúkon, hogy pezsgőspoharakat és hamutartókat hajigáltak egymáshoz.

„Az uccák éjfél után is hangosak és népesek voltak: a mai nők éppen úgy tudnak bál után nevetni, mint akár a háború előttiek” – tudósított lelkesen Krúdy Gyula. Vasárnap sem maradt éhen a másnapos gyomor – nyugtatott meg az író.

A válság miatt ugyan a „muszka kaviár” hiányzott, de macskajajűző káposztalevest rendelhetett, aki arra vágyott. A fővárosi vendéglők étlapjairól pedig nem hiányozhatott a farsangi fánk.