Legyűrhetetlen szenvedély

A létavértesi múzeumba tanácsos háromnapi hideg élelemmel menni. Ott ugyanis annyi a látnivaló, hogy lehetetlen pár óra alatt végezni. E sorok írója is úgy tervezte, hogy rászán vagy két órát a gyűjteményre, közben elbeszélget létrehozójával, aztán megy ki-ki a dolgára.

Tíz órakor érkeztem, s csak akkor döbbentem rá, hogy kicsit kifutottunk az időből, mikor fél kettő tájban Rozsnyai István megkérdezte, elfogadok-e egy szerény ebédet, ami a közeli református szeretetotthon konyhájáról érkezett. Az idősek háza és a gyűjtemény ugyanis majdhogynem szimbiózisban él, ami a helyi reformátusoknak és a gyülekezet lelkészének, idősebb Rozsnyai Istvánnak, vendéglátónk édesapjának köszönhető. Az egyház a 2000-es évek elején jelentős mértékben fejlesztette az intézményt, és egy uniós pályázatnak köszönhetően az otthon egyik épületének alagsorába kerülhetett a hatalmas gyűjtemény.

A műemléki környezetben fekvő múzeumépülethez később egy másik szárny is csatlakozhatott, így 2010 óta egy minden igényt kielégítő, jurtákkal, kézműves foglalkozásokkal kiegészített látogatóközpont várja az érdeklődőket – és az elmúlt évben több mint tízezren jöttek is.

Az ifjabbik Rozsnyai Debrecenben gyógyszerész, 41 éves és megszállott gyűjtő. Hogy mit lehet szeretni egy-egy kancsóban, bokályban, korsóban? Tömören azt feleli: „azt, hogy mindegyiknek lelke van”. Ha pedig azt kérdik tőle, hogy mire fel gyűjti százszámra őket, Klebelsberg Kuno egykori kultuszminiszter szavaival válaszol: „Megmutatni nemzeti múltunkban, nemzeti géniuszunkban az örök értékeket..., fejleszteni a nemzeti erényeket, saját értékének öntudatára ébreszteni a magyart: ez szent feladat!”

Azt nem tudni, a debreceni patikus apai nagyanyja, az erdélyi Ketesden élő Máté Katalin olvasta-e Klebelsberg gróf szavait, de azt igen, hogy e szellemben cselekedett. A nagymama a Bánffyhunyad melletti kis faluban, majd a környéken az erdélyi polihisztor, Koós Károly biztatására és iránymutatásával kezdte el összegyűjteni Kalotaszeg népi kincseit. Ezek ma már Vértesen láthatók, miután a Rozsnyai házaspárnak nagy nehézségek árán, a Ceausescu-éra bukásával sikerült áthozniuk Magyarországra.

Az idősebb Rozsnyai István ugyanis a kolozsvári teológia elvégzése után Romániában kezdte a szolgálatot, de 1984-ben áttelepültek az anyaországba, a szabolcsi Nyírbogdányban kezdtek új életet. István barátunk már itt járt általánosba, majd a nyíregyházi Zrínyi Gimnáziumban érettségizett.

A Nyíregyháza melletti Oroson lakott a család régi barátja, a szintén Romániából áttelepült neves festő, Petkes József, akit gyakran felkeresett a Rozsnyai család. Amíg a felnőttek beszélgettek, az ifjabbik István az öccsével átvonult tévézni a másik szobába, amelyik zsúfolásig meg volt rakva rajzokkal, festményekkel, szőttesekkel – s kantákkal, tálakkal, bokályokkal!

– Az egyik ökörhúgyos bokályba teljesen beleszerettem, de négy évig kellett udvarolnom, mire nekem adta. Tízezer forintért! Mert Misi bácsi – így hívta mindenki – hiába volt a család jó barátja, kemény üzletember is egyben. Hatalmas pénz volt tízezer forint 1990- ben, nagyon sokáig nem is igen vettem már semmit, csak szakkönyvet, de azt rogyásig. Aztán amikor 2000-ben megkaptam az első patikusi fizetésemet, azonnal szaladtam megint Misi bácsihoz. Otthagytam a teljes havi béremet, de elhoztam tőle két butellát, egy gyönyörű pávafarkas és egy évszámos bokályt, meg két tordai és egy pompás zilahi tálat. S attól kezdve nincs megállás.

– Hány pókhálós padlást kellett megmászni ezért a sok gyönyörűségért?

– Jó ideje már nincs sok értelme a falusi kutakodásnak. A padlásokat már rég kisöpörték a nepperek, Erdélyben például a kiváló üzleti szimattal megáldott gáborcigányok. Nagy, fekete kalapjukról nálunk, Magyarországon is jól ismerjük őket, ők azok, akik ékes szólásuknak köszönhetően ránk tukmálják a „tiszta ezüst, örök életű” edényeiket, dobozos késkészleteiket. De nem bántom őket, mert sokat köszönhetek nekik. Erdélyben jó ideje bizalmatlanok már az emberek a régiséggyűjtőkkel szemben, az üzletelő cigányok segítsége nélkül nagyon nehéz lehetett volna megtudni, hogy hová érdemes még egyáltalán bekopogni. Ma már sajnos – vagy szerencsére? – ez a kincsvadászat se igen megy, ha rá is lelnek valami érdekességre, a közvetítők horribilis összegeket kérnek.

– A híres körösfeketetói vásáron se lelni semmi különlegest?

– Elvétve. Sokkal biztosabb vadászterep ma már a budapesti aukciók világa, ahol ugyan drága pénzen mérik a portékát, de ott legalább válogathat az ember. S míg korábban nekem kellett könyörögnöm, hogy megvehessem ezt vagy azt a tálat, kancsót, kályhacsempét, most engem keresnek, hogy érdekelne-e egy különös korsó, bokály, butella.

– Úgy tűnik, nem hiába keresik – jegyzem meg, mire elneveti magát.

– A gyűjtés szenvedélyét nem bírom legyűrni. A birtoklás vágya ugyan már alábbhagyott, de amikor meglátok vagy csak hallok egy különleges tárgyról, azonnal kézbe akarom venni. Viszont odáig már eljutottam, hogy csak olyan tárgyat veszek, amiből még nincs. Már ez is nagy szó! A gyűjteménynek helyet adó csarnok falán egy Nagy-Magyarországot ábrázoló térkép, bejelölve rajta a tárlókban látható tárgyak származási helyei. Lefedve szinte a teljes Kárpát-medence. A tárlat anyagát is tájegységek szerint csoportosították, külön tárlókban a zilahi, tordai, nagybányai, az alföldi, köztük a mezőtúri, hódmezővásárhelyi, mezőcsáti, tiszafüredi kerámiák, aztán jönnek a dunántúli, a sárközi, siklósi műhelyek termékei, majd az erdélyi szász és székely fazekasközpontok lélegzetelállítóan szép portékái.

– Hogy melyik a legkedvesebb? Talán ez a Mátyás király korából származó kályhacsempe, mely az egyik kolozsvári pincéből került elő – néz egy szürkésbarna, pompás reneszánsz mintával díszített csempére, de aztán máris fordul, s a zilahi, majd tordai vitrinre mutat. – Lehetetlen választani közülük. Ahány darab, annyi történet és emberi sors, mert ne feledjük, ezek nem ipari termékek, ezeket mind emberi kezek formázták. A legszebb tordai darabok írókázó asszonyainak még a neveit is tudjuk: Turi Jula, Sas Árpádné, Simonffi Jula... A szélesebb mintákat mókusszőr ecsettel, a finomabbakat írókával írták. De van olyan minta is, például ez a búzakévére hajazó ábra, amit egy kis vizelet segítségével értek el: az ammónia hatására ugyanis szétcsapódik az agyagon a festék. Olyat is láthatunk, ahol az ecset helyett tengericsutkával vitték fel az edény falára a festéket, hogy a minta plasztikusabb legyen.

Mint mondja, a népi fazekasság ötlettára kimeríthetetlen, és sokszor mosolyt is csal az ember arcára. Bizonyításképpen le is emel a falról egy nagyobb, zöld mázas tányért, s mutatja a feliratot: „Sebők János Hódmezővásárhely Csomorkányi u. 68.” Régen ugyanis a lakodalmakba ki-ki maga vitte a saját tányérját. A régi emberek is szerették a bort, a pálinkát, s bizony előfordult, hogy megrészegedve a tányérjuk nélkül mentek haza. De nem lett baj, hiszen benne volt a nevük, címük.

A vásárhelyiek másképp is kifejezték ragaszkodásukat a cserepeikhez. Egy vásárhelyi butella gazdája például ekképp figyelmezteti az ismerőseit az ivóedény falára írt versikével: „Ha eltévelyedik / Szerelmes barátom, / Szolgáltasd kezemhez, / Mert igaz jószágom.”

A gyűjtemény már kinőtte a vértesi múzeum és a helyi parókia falait, egy ideje jelentős részük Panyolán várja a látogatókat. A tündéri szamosháti faluba debreceni barátai révén vetődött el Rozsnyai István, ahol nyomban vett egy házat, átvitt egy csomó kerámiát, és berendezte régi festett bútorokkal. S mivel Panyola az egyik leghíresebb pálinkafőző falu Magyarországon, elültetett százhúsz nemtudom szilvafát a kertbe, amely lemegy egészen a Szamos partjára. Öt-hat év múlva már teremni fognak a fák, és saját pálinkával kínálhatja majd a vendégeit. A 100-200 éves pálinkásbutykosok alig várják, hogy újból megszívják magukat a „hóttba” is életet lehelő nedűvel.