Nyitott tenyér

Mellette ült a bakon a Nagypapa, 65 év körüli, nyugodt, békés, a világot szerető bölcs parasztember. Ha hosszabb volt a kocsikázás – mint most is –, csöndesen mesélt, miközben figyelte a Gyerek hajtását. Kicsit fütyörészett, s ha néha szekérrel találkoztak, mutatóujját a kalapjához emelte, úgy köszöntötte a szembejövőt.

– Nézd a kezemet, kisfiam! – mondta a Gyereknek. – Látod, ha ökölbe szorítom, talán kicsit félelmetes, de semmi sem hullik ki belőle. Minden ott marad, ami odakerült.

– Nézd, amikor kinyitom: az ujjam között kihullhat pár dolog. De a tenyerembe hullhat minden, amire az élethez szükség van: a Nap melege, az eső csöppje, a másik ember barátságos, szorító keze.

Gondolkodott a Gyerek, szeme a pusztát járta. Csöndesen a Nagypapa kezébe csúsztatta a gyeplőszárat, óvatosan átadta az ostort.

Majd szépen, lassan kinyitotta a kezét, tenyeréről a Nap lassan felszárította az izzadságcseppeket, amelyek a gyeplő szorításától keletkeztek. Azután a Nagypapa felé nyújtotta, kezet fogtak, és fütyörészve hajtottak tovább.

Pavelkó Gizella, Dunapataj