Olykor a közönség soraira is érdemes egy-egy pillantást vetni

Ez a cikk akár szilveszteri utóirat is lehetne, ugyanis az eredmények kiszorították a rovatból a sport humán vonulatát. Pedig a szórakoztató dolgok nem mindig a küzdőtéren történnek, olykor a közönség soraira is érdemes egy-egy pillantást vetni. Jómagam labdarúgóként a hálót őriztem, így alkalmam nyílt odahallgatni a drukkerek megjegyzéseire. Később újságíróként gyakorta a futball-lelátók népe közé vegyültem, így az emlékek közt akad miben turkálnom.

Egy falusi kiscsapat pályáján a kocsmaajtó éppen a kapu mögött tárult fel a szomjas vendégek előtt. Emlékszem két derék szurkolóra, akik söröskorsóval a kezükben drukkoltak kedvenceiknek. Egyikük testes, pocakja akár az akós hordó. A másik vékony, sovány, cérnahangú. Ők alkották az alkalmi duót, amelynek repertoárja nem volt túlságosan gazdag: – Őze Gyuszkónak labdát! – sipítozta a cérnahang. – Meg Jostinak! – dörrentette hozzá a hordóhasú. S így kiabáltak tovább a korcsma kiugró teraszán ülve, amikor már réges régen véget ért a mérkőzés…

Az alföldi város magasabb osztályban szereplő gárdájának mérkőzését alkalmanként megtisztelte jelenlétével a megyei pártbizottság első titkára is. Ilyenkor a félidőben sört és kávét is kínáltak a „VIP-páholyban”. Egyszer a szünetben már 3-0-ra vezettek a hazaiak az esélyesebbnek tartott vendégekkel szemben. Amikor a csapzott fiúk elvonultak az erkély alatt, a Nagy Ember kihajolt a korláton, és leszólt: „További gólokat akarunk!” A végeredmény 6-0 lett, és én mindmáig azon morfondírozom, mennyi lett volna „felsőbb utasítás” nélkül…

A kisváros alacsonyabb osztályban szereplő katonacsapatát is gyakran biztatta a „felsőbb vezetés”. Ez abból állt, hogy a rangos vendég tízpercenként felállt a székéből, és elkiáltotta magát: „Támadjatok!” Az órámra néztem: eltelt az újabb tíz perc, és ismét harsant az útbaigazítás. A meccs vége hazai vereség lett, a honvédek még gólt sem rúgtak, ám a szakmai tanács osztogatója biztos lehetett benne, hogy aznapra megtette a dolgát. Egyébiránt igaza volt: egy katonacsapat dolga mi más lenne, mint a támadás…

Sokszor felidézem Manchesterből az Old Trafford publikumát is. Az angol–magyar mérkőzésen adminisztrációs tévedés folytán nem a sajtópáholyba szólt a jegyem. Egy hallatlanul udvarias és készséges rendező a helyi szurkolók közé ültetett, akiknek feltűnt, hogy nem akkor tapsolok, amikor ők. Ebből kikövetkeztették, hogy magyar vagyok, így amikor Dárdai Pali az emlékezetes gólját rúgta az angol hálóba, a Beckhamhívek felálltak körülöttem, és – nekem tapsoltak. Sokszor felötlik ez bennem, mondjuk egy Újpest–Ferencváros mérkőzésen… Hogy mitől jó az angol foci? Szerintem ettől is…