Szmokinghoz tornacipőt

Történt egykor, nem is olyan régen, 1992. január 8-án, hogy George H. W. Bush, az USA 41. elnöke belehányt a japán kormányfő, Mijazava Kiicsi ölébe. Ez, ugye, nem tűnik olyan viselkedésnek, amit az illemtan feltétlenül előírna. Meglehet, az eset nem is maradt volna fenn a diplomáciatörténet kínos eseményei között, ha mindezt nem rögzítették volna kamerák. Bush elnök, persze, nem magától viselkedett így, csupán rosszul lett. Szerencsétlenségére éppen vendéglátója felé dőlt…  A helyzet kínos volt, de az egészségügyi vészhelyzet legalább indokolható.

Az már sokkal kevésbé, amikor idősebb Bush fia, George W. Bush, az USA 43. elnöke 2003-ban a barátjának nevezte a spanyol miniszterelnököt, José Maria Aznart. Ez még nem lett volna baj, példás gesztus, az ifjabb Bush azonban pontatlanul fogalmazott, és nem Aznart, hanem Ansart mondott – ami spanyolul azt jelenti: liba.

George W. Bush amúgy híres volt arról, hogy nem csak nem szerette az állami illemtan előírásait, de sokat nem is törődött velük. Viselkedésére önálló szót is alkottak: bushizmus, ami kedves értelmezésben hasonlatos lehet az elefánt a porcelánboltban kifejezéshez. Vele történt meg az is, amikor egy alkalommal zsivány módon rákacsintott az angol királynőre. De csak azt követően, miután azt találta neki mondani, hogy őfelsége már 1776-ban is az amerikaiakkal együtt ünnepelte a függetlenség kikiáltását. Persze, 1976-ot akart mondani, de amikor rájött, hogy mit is beszél, texasi fiú módjára zsigerből próbálta menteni a helyzetet.

II. Erzsébet királynő és az ő illemtan-előírásai amúgy a magyarokat is nehézség elé állították, amikor őfelsége 1993-ban Budapestre látogatott. Dénes János parlamenti képviselő jóindulatúan egy 1956-os jelvényt szeretett volna a királynő ruhájára tűzni – a brit udvari előírások szigorúan tiltják, hogy bárki hozzáérhessen az uralkodóhoz –, s a testőrök csak azt látták már, hogy valaki egy böhöm nagy tűvel közelít a királynő felé. A képviselő csupán Göncz Árpád köztársasági elnök lélekjelenlétének köszönheti, hogy a testőrök nem teperték le – a jelvényt baráti tekintettel kísérve kivette a politikus kezéből. Az író-műfordítóból lett magyar államfő amúgy maga is tudta, hogy nem egyszerű maradéktalanul megfelelni az állami protokoll előírásainak, de azzal is tisztában volt, hogy a humor sok helyzetben jó segítőtárs lehet. Göncz Árpád a Lady Diana és Károly herceg tiszteletére adott fogadáson például így fogalmazott: „Kérem, ne vegyék tőlem rossz néven, ha esetleg nem sikerül maradéktalanul tökéletesre a protokoll, de az önök családja már ezer éve gyakorolja, míg én csak három napja.”

A magyar politikatörténet ehhez hasonló, mosolyra fakasztó diplomácia eseménye lett az is, amikor a Bajor Keresztényszociális Unió (CSU) képviselői meglátogatták a rendszerváltás utáni országgyűlés munkáját. A kisgazdák levezető elnökének, Vörös Vincének senki nem mondta meg, hogy a német párt nevének rövidítését céeszu-nak kell ejteni, nem pedig csu-nak, ahogyan ő mondta. Vöröst ezt követően sokan Csu bácsi néven emlegették. Azokból az időkből amúgy számos bájos diplomáciai bakit feljegyeztek a krónikások, némelyik olyan legendás, hogy tán igaz is. Ilyen az az eset, amikor az egyik kisgazda képviselő lábát feltörte a vadonatúj lakkcipő, így az egyik fogadáson egyszerű tornacipőt húzott a szmokinghoz, mondván, a lábán kialakult bütyök miatt képtelen szép cipőben járni.

Más alkalommal pedig egy magyar képviselő az egyik díszvacsorán azzal szeretett volna kedveskedni a vele szemben ülő külföldi képviselőtársának, hogy szed neki a közöttük lévő levesestálból. Az edény egy fémmelegítő lapon várta, hogy a pincérek érkezzenek, de a képviselő gyorsabb volt, előredőlt, ám a távolság túl nagynak bizonyult, amit a szedőkanállal meg kellett tennie az asztal felett, így fél kézzel megtámaszkodott – a forró vaslapon. Hogy így történt vagy sem, nem tudni, de diplomatakörökben több asztalnál is megemlékeznek az ordításról, amellyel az egyszeri képviselő felverte a diplomácia csöndjét.