Testi nyavalyák rabjai

MINDEN KONCERT SZENVEDÉS

A varsói Szent Kereszt-templom egyik oszlopának belsejében, egy lepecsételt üvegurnában pihen Frédéric Chopin (1810–1849) szíve. Egy kő idézi Szent Máté evangéliumát: „Ahol a kincsed, ott lesz a szíved is.” A romantika egyik leghíresebb zeneszerzőjének teste a párizsi Pére-Lachaise temetőben nyugszik, Oscar Wilde, Marcel Proust és Jim Morrison szomszédságában. Gyermekkora óta folyamatosan betegeskedett, orvosi felügyeletre szorult; egyesek szerint élete során a kezelőorvosainak száma megközelítette az ötvenet. A vézna alkatú férfi (170 centis magasságához épp csak 45 kilót nyomott) étkezési gondokkal küszködött: a nehéz ételek gyomorpanaszokat, hasmenést okoztak. Egy darabig enyhítette fájdalmait a mézes-zabos diéta, de idővel az sem segített.

Aki Chopin-koncertre váltott jegyet, sosem tudhatta biztosan, hogy a lengyel zongoraművész nem mondja-e le a fellépést. Hol a nyaki nyirokcsomói nagyobbodtak meg, és szörnyű fejfájások gyötörték, hol krónikus hidegrázásai okoztak fájdalmas orrduzzanatot, hol gégegyulladás és hörghurut kínozta, hol vért köhögött fel. Élete utolsó évtizedében köhögési rohamait cukor-ópium keverékkel enyhítette. De ha éppen nem jelentett beteget, akkor is állandó kimerültségben szenvedett. A koncertek nemegyszer annyira megviselték, hogy ölben kellett levinni a színpadról. Forte, azaz nagyon hangos darabokat sosem tudott játszani. Halála előtt felkelni sem volt ereje – de akkor is zongorázott: szinte fekve.

Betegesen félt attól, hogy élve temetik el. Egyik nővérének azt mondta a halálos ágyán 1849-ben: „A világ fojtogató. Esküdj meg, hogy fel fognak vágni, és nem temetnek el élve.” Miután Párizsban elhunyt, a boncolás nem derített fényt arra, mi okozta a 39 éves művész halálát. Szívét a zeneszerző végakarata szerint eltávolították, egy konyakosüvegbe helyezték el, és testvére, Ludowika szülőhazájába, Lengyelországba csempészte. Érdekesség, hogy az 1944-es varsói felkelés idején a szív egy magas rangú SS-tiszthez került, aki Chopin-rajongóként egy tiszti hadiszálláson őrizte azt, és a háború végén visszajuttatta a Szent Kereszttemplomnak.

A lengyel kormány a közelmúltban lehetőséget adott néhány tudósnak, hogy megvizsgálják a szívet. Az üveget nem nyitották fel, de a szív állapotát megfigyelve nagy valószínűséggel megállapították: Chopin tuberkulózisban szenvedett, közvetlen halálát pedig szívburokgyulladás okozhatta.


A VAKSÁG ÁRNYÉKÁBAN

Igazi istencsapás egy festő számára, amikor lassan, de biztosan elveszíti a látását – ez történt Edgar Degas (1834–1917) impresszionista alkotóművésszel. A jómódú francia bankárcsalád festőálmokat dédelgető gyermekénél az 1970-es évek francia–porosz háborújában egy katonaorvos diagnosztizált retinabetegséget. Igaz, Degas korábban is szenvedett látása hullámzóan jelentkező, de fokozatosan súlyosbodó gyengülésétől. Ettől kezdve a vakság fenyegető árnyékában élt – annak ismeretében, hogy ebben az öröklődő betegségben vesztette el látását az egyik unokatestvére 32 éves korában. Degas folyton könnyezett, nem bírta a fényt, ezért nem tudott a szabadban festeni, mint impresszionista társai. A festő stílusa és témaválasztása módosításával alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, és folytatta a munkát; például a balett- és színháztermeket részesítette előnyben. Mivel látóterének közepén érzékelt homályt, újfajta kompozíciót dolgozott ki: a fontos dolgokat festményei szélére helyezte.

Ahogy a betegsége egyre romlott, a kontrasztokat, a fényeket és árnyékokat egyre elmosódottabban érzékelte, a látvány egyre homályosabbá vált. Korai munkáin az arcok még pontosak, részletgazdagok, a táncosok ruháin a redők precízen kidolgozottak – ám idővel az arcok, a ruhák részletei, az árnyékolás vonalai elvesztették finom aprólékosságukat. A művész egyre nagyobb képeket festett, hogy lássa, mit csinál. Gyakran a modelljeit kérte meg, mutassák meg neki a megfelelő színeket. A szobrászkodásba is belekóstolt, ahol a tapintásé a főszerep. Egyszerre több festményen dolgozott, kapkodva – mint akinek fogytán az ideje... A századforduló után szembántalma annyira elhatalmasodott rajta, hogy szinte felhagyott az alkotással. A szürke hályog 1907-ben elvette Degas látását. A festőzseni még tíz évig élt vakon.


MATRACSÍRBAN, MORFIUMON

Heinrich Heine német költő (1797–1856) fiatalon maga volt a tűz, a lendület, a lázadás – rendkívüli kritikus hajlammal, vérbeli újságírói vénával megáldva. A hétköznapi élet visszásságait tűzte tollhegyére, és csipkelődő megjegyzéseivel állította pellengérre a köznapi butaságot és szélsőséges, fanatikus viselkedést. Éles nyelven bírálta a szabadság hiányát és az elnyomást. Németországban betiltották műveit, és körözőlevelet adtak ki ellene. 1831 májusában menekülnie kellett, Párizs lett a búvóhelye.

Heine megérte és túlélte a szabadságharcok idejét. Minden reménye és álma szertefoszlani látszott, a gyász és bukás költője lett. E súlyos témák mellé társult egészségi állapotának súlyosbodása. Valójában 1845-től végtagjai egyre nehezebben mozogtak, azután lesántult, némiképp meg is bénult. 1848–49-ben már súlyos betegen, ágyhoz kötve élt, de ép szellemmel figyelte a forradalmi eseményeket. Utólag azt feltételezik, hogy az akkor még nem ismert sclerosis multiplex (SM) nevű rejtélyes betegségben szenvedett. „Heine mindig beteg volt. Ha nem volt beteg, betegnek érezte magát. Az utolsó évek haldoklásában is inkább a bomlott idegei miatt szenvedett, amelyek örökre elvették tőle az önbizalmat, a biztonság és siker diadalmas érzését, a látás tisztaságát” – Kosztolányi Dezső így látta költőtársát. Heine viszont matracsírnak nevezte ágyhoz kötöttségét, és morfiumon élt az 1856- ban bekövetkezett haláláig.


Összeállította:
Szijjártó Gabriella