A szerelem színe és fonákja

„Te kötsz, én írok. Az lesz ám a szép. No, tréfa” – írta Mészöly Miklós 1949 nyarán, házasságkötésük előtt, de talán sejthette, nem jut nekik ilyen békés öregkor. Ennyire szép emberpárt még sosem látott – csodálkozott rá a szerelmesekre az író Örkény István. Ifjúkori képeik „egymásnak teremtett” párt mutatnak. Leveleik összhangról árulkodnak: még a sebeiknél is összenőttek.

„Féltelek, irtózatosan, önzőn, s akarom, hogy hamar meggyógyulj” – kívánta az ifjú férj az életét végigbetegeskedő feleségének, aki világháborús testi-lelki sérüléseiből sosem épült fel igazán. Mégsem érzékenyültek el, s valahogy távolságot tartottak, hogy beteljesüljön Mészöly vágya: „a szabadság istenné emelése”. Az isteni szabadságba nála csinos, fiatal nők, hódítások, komolyra forduló viszonyok is belefértek...

„Édes Kincs, olyan nagyon kicsike kicsi pont vagyok, hogy muszáj ilyen pici betűkkel írni” – olvassuk az ifjú feleség szerénykedő levelét. Még nem sejtjük, mekkora lelkierőt növeszt ez a törékeny nő házasságuk fél évszázada alatt. Támogatják egymást, 1957 után például, amikor politikai kiállása miatt Mészöly kötetei meg sem jelenhetnek.

Nélkülöznek, pénzzé tesznek sílécet, karkötőt, új pulóvert – már nem is nagy író, csak jól kereső akar lenni, óhajtja a férj. Gyermekük nem születhetik, kutyát, macskát gyámolítanak. Jönnek aztán sikeresebb évek, azt rebesgetik, Mészöly Nobel-díj-esélyes. Minden jóra fordulhatna, utazhatnának, mégis gyötrődnek. Évekig szinte csak névleg vannak együtt: csirkebecsináltról, elveszett kulcsokról, palántákról leveleznek cetliken. Kétlaki életük a budai Városmajor utcában és Kisorosziban zajlik, de elkerülik egymást.

A Jelenkor kötetéhez Nádas Péter írt esszét, s felidéz egy jelenetet: Polcz Alaine épp költözne, két bőrönddel indul a taxihoz, de a férj berobog, s nem ereszti. Nem tudnak elszakadni, hiába kéri az asszony: „Kincsem – ne kínozzuk egymást.” A bűntudatos férj válasza: „Minden utam végén te maradtál, s maradsz, csak közte veszítettelek és veszítelek el.”

Leveleikben ott a szerelem színe és fonákja. Az élet nem tűzoltómajális – gondolta Polcz Alaine, aki nem félt az elmúlástól sem: életre hívta a hospice mozgalmat, haldokló gyermekek mellett tette hasznossá magát, s könyveket írt, habár az ura szörnyűnek tartotta a mondatait.

Az asszony hűen ápolta férjét egészen annak haláláig. Túlélte „édes urát”, de a leveleit nem semmisítette meg. Rendszerezte inkább, s lábjegyzetekkel látta el: ebből tudjuk mi, olvasók, melyik kedvesénél időzött az író, miközben nejét „levél-beszélgetésekkel” csitította. Ennyi utólagos elégtételt csak megérdemel egy önfeláldozó feleség…