'Nem tehettek mást?' Mindig van választásunk!

Elképzelhetetlen, hogy ilyen embertelen állat váljon belőlem – szinte mindenki így reagál, ha megkérdezik tőle, miképpen viselkedett volna Philip Zimbardo börtönkísérlete során. A neves szociálpszichológus a kaliforniai Stanford Egyetem pincéjében végezte el hírhedt kísérletét 1971-ben, amelyben a gonoszság lélektanát vizsgálta. Diákok köréből válogatott mentálisan erős férfiakat, majd a résztvevőket pénzfeldobással börtönőrökre és fegyencekre osztotta.

A „börtönőrök” igen hamar elkezdtek visszaélni a hatalmukkal, megalázták, bántalmazták a „fegyenceket”, akik már a második napon fellázadtak. A zendülést leverték, s onnantól még kegyetlenebbek lettek az őrök. Egy idő után még a vécéhasználat is külön kiváltság lett, amit az őrök napközben ötletszerűen, este 10 után pedig mindig megtagadtak a raboktól. Csak a cellájukban elhelyezett vödröt használhatták, amit gyakran hosszú ideig nem üríthettek ki.

A matracokat a „renitens” foglyok celláiból eltávolították, a betonpadlón ruha nélkül kellett aludniuk.

A meztelenségre kényszerítés mellett a megaláztatások gyakran homoszexuális színezetet kaptak. Gyakorlat lett az étel büntetésként való megvonása is. A kísérlet kéthetesnek indult, ám Zimbardo a hatodik napon leállította, miután két „rab” is idegösszeomlást kapott.

Filozófusokat, etológusokat, szociológusokat és a társadalomtudományok más ágainak szakértőit régóta foglalkoztatja a kérdés: az ember alapvetően jó vagy gonosz? Ha megnézzük a stanfordi börtönkísérletről szóló filmet, talán mindenki az utóbbi mellett tenné le a voksát.

– Azért ennél árnyaltabb a kép. Más szociálpszichológiai kísérletek is rámutattak, hogy bizonyos helyzeti tényezők sokkal erőteljesebben befolyásolják a viselkedésünket és a reakcióinkat, mint a személyiségjegyek – vélekedik Labancz Dániel pszichológus. – A börtönkísérlet ebből a szempontból nagyon tudatosan volt megtervezve: például a rabok „valódi letartóztatását” igazi rendőrök végezték, a börtönben rabruhát kaptak, neveiket számokkal helyettesítették, nem tudhatták, hogy nappal van-e vagy éjszaka. Eközben az őrök egyenruhát és napszemüveget viseltek, gumibotot kaptak és határozott utasítást arra nézve, hogy fizikai erőszak nélkül, de tartsák fenn a rendet. A rabok végül teljesen elbizonytalanodtak, mert abban sem lehettek biztosak, hogy valóban vádolják- e őket valamivel, vagy amiben részt vesznek, tényleg csak kísérlet-e.
Mindez több célt szolgált: egyrészt, hogy elveszítsék a tájékozódási pontokat, az egyéniségüket, illetve, hogy a csoport részévé váljanak. Ez utóbbi hatások az őröknél is megjelentek, de mivel a hatalom és az erő az ő kezükben volt, ez máshogyan hatott a magatartásukra.
A csoport sokkal szélsőségesebb reakciókra és viselkedésre képes, mint az egyén – állítja Labancz Dániel.

Szerinte a kísérlet érdekes tanulsága az is, hogy maga a kísérletvezető Philip Zimbardo sem tudott tárgyilagos megfigyelőként viselkedni: azonosult a „börtönigazgató” szereppel.

– Valójában az erőszak az ilyen rezsimben élvezhetővé is válhat, ez az igazán ijesztő – mondja a pszichológus. – Utólag az őrök azt nyilatkozták, hogy csak szerettek volna megfelelni, jól végezni a munkájukat, fenntartani a rendet. A nürnbergi perben is a felhozott vádakra gyakran elhangzott védekezésként, hogy „csak a parancsot teljesítettem”, „nem tehettem mást”. A tömeggyilkos náci Adolf Eichmann egyenesen „hivatali nyelvnek” nevezte ezt a fajta beszédmódot, ami lehetővé teszi, hogy az ember tagadja a felelősséget a tetteiért – s ez rendkívül megkönnyíti az agresszió és az embertelenség felerősödését. De nem szabad elfelejtenünk: mindig van választásunk! – mondja a szakember.