Balsai Móni színésznővel beszélgettünk örömökről, boldogságról - F. Tóth Benedek interjúja

– Ha színész lennék, tudja, min mosolyognék a legtöbbet?

– Nagyon sok mindenen tudok ám mosolyogni, de kíváncsi vagyok, mit mond.

– Ha a szerepeim alapján akarnák megtudni, ki is vagyok valójában.

– Ezzel sokáig én is így voltam, de már elfogadtam, hogy a nézők a színészből többnyire azt látják, ami a szerepe. Az persze furcsa, amikor azt is elvárják, hogy a szerepeinket a színpadon túl és a képernyőn kívül is tovább játsszuk. Lehet, régen ez működött, de ez azzal is járt, hogy Tolnay Klári például nem járhatott piacra. Mert a látvány, kosárral a kezében, nem illett a róla kialakított képhez. Persze biztosan kiment ő is, csak ez nem egyszerű úgy, hogy rajongói még a telkéhez is elzarándokoltak – ő meg kendőt kötött a fejére, és elváltoztatott hangon kiszólt a sövény mögül: a művésznő nincs itthon.

– Balsai Móni kijár a piacra?

– Még szép. Ha időm engedi. Nem is várnám el senkitől, hogy megtegye helyettem. A színpadon kívül amúgy sem szeretek játszani. Sem látszani. Olyankor az az ember vagyok, aki teszi a dolgait. Bevásárolok, ügyeket intézek, feladom a leveleket. Utazom villamoson, trolibuszon, autóban. Ha otthon vagyok, nem festem ki magam, farmert húzok és pólót hordok. És persze, el lehetne azt játszani, hogy úgy menjek be egy étterembe, hogy azt mindenki észrevegye, de minek.

– Ehhez színésznek sem kell lenni.

– Ugye…

– Ritkán ad interjút, de egyszer azt nyilatkozta, hogy ha valaki vidéki színházban játszik – ön éveken át volt a Győri Nemzeti Színház tagja –, azt nehezen veszik észre a filmesek, a rendezők. Ezt úgy is lehet érteni, hogy vannak helyi híres, városi híres, megyei híres, országos híres és világhírű színészek, és színésztől függ, hogy milyen ismertségre, milyen mértékű boldogságra vágyik?

– Színészként, szerencsére, sokféle szerepet eljátszhatok. Különösen annak ismeretében, hogy egy magyar színész nem nagyon válogathat. Vagyis örülni kell minden szerepnek. Ami pedig az ismertséget illeti: az elismerés ennél azért fontosabb. De ez minden szakmában így van; legyen az illető színész, fodrász vagy újságíró. Az ismertség lehet emberi vágy, de erre egészen másként gondolunk akkor, amikor hiányzik. Amikor egy színész ismert lesz, mondjuk egy filmszerep miatt, és már nem csak a kerületben vagy a városban ismerik fel, az megváltoztatja az életét. Onnantól kezdve már csakis rajta múlik, mennyire akar még inkább ismertté válni. Nekem ilyen vágyaim nincsenek.

– Egyszer azt is mondta, hogy azért szereti a színházat, mert ott annyiféle ember lehet, ahány karaktert játszik.

– Így is van. A szerepek inspirálnak, feltöltenek. Szeretek olyan karakterek bőrébe bújni, amilyen amúgy nem vagyok. A Centrál Színházban például Molnár Ferenc Delila című darabját játsszuk, ami Budapesten nagy szó, mert bár világszerte Molnár az egyik legkedveltebb szerző, nálunk nem gyakoriak  a Molnár-darabok. Boldog vagyok, hogy Mariann szerepét játszhatom, mert ő nagyon nő: rendkívül okos és intelligens, remek problémamegoldó, és szerelmes az urába – aki le akar lépni mellőle. De ugyancsak szeretem játszani a nőt a Rózsavölgyi Szalonban a Valentin-nap éjszakája című, Oleksandr Mardan-darabban vagy Anyiszját a budaörsi Latinovics Színházban, Lev Tolsztoj A sötétség hatalma című előadásban. S bár ezek a szerepek nehezek, a karakterek pusztítók, mégis elementáris erővel mennek át rajtam. Mindegyik megformálása ösztönösen tör elő belőlem, és vannak pillanatok, amikor azt érzem, hogy egyik sem csupán szerep, hanem szinte már  terápia.

– Kár, hogy az olvasók nem látják és nem hallják, miközben a szerepeiről beszél. Mindegyik említésénél megváltozik a hangszíne, a tekintete; megmutat valamit a karakterek lényegéből, legyen az szeretet, düh, indulat vagy ábránd. Ennyire élnek önben a szerepek?

– De jó, hogy ezt mondja! Mert, tudja, rólam mindenki azt gondolja, hogy Móni jókedvű, Móni mosolyog, Móni vidám. De a színházi szakma szépségét egyben a nehézsége jelenti: mindennap bele kell bújnod valaki bőrébe. Az összes családi háttereddel, hivatali ügyeddel, az aznapi betegségeddel vagy éppen szomorúságoddal együtt. És minden este nem ugyanolyan jó akarsz lenni, mint tegnap, hanem még jobb, meg akarsz felelni a szerepednek. Rólam sokan azt gondolják, hogy szelíd, csendes teremtés vagyok. És valóban, kedvelem a könnyed, vidám, nőies karaktereket, de még ennél is jobban szeretek drámákban játszani, azt pedig külön élvezem, ha rám osztanak egy erős, impulzív szerepet, egy állatot.

– Azért élvezi, mert amúgy nem az?

– Valahol bennem kell lennie ennek is, különben nem tudnám eljátszani. Szerintem minden emberben benne lakik az állat, csak nekem szerencsém van, hogy a színpadon játszhatom ki magamból. A színházban néha jó belehalni egy-egy szerepbe. A színészek talán ezért is égnek és lángolnak magas hőfokon, miközben lehet, a lelkük mélyén tele vannak kisebbségi komplexusokkal.

– Balsai Móninak kisebbségi komplexusai volnának?

– Ó, nagyokat tudok harcolni magammal. Húszéves koromban előfordult, hogy bementem a közértbe, és fillérre pontosan tudtam, mennyi pénzem van. Elhatároztam, veszek tíz deka párizsit és két zsömlét. Aztán a húspultnál kaptam tizennégy deka párizsit. Én meg ott álltam, és nem tudtam nemet mondani. Pedig tudtam, hogy a pénztárnál be fogok égni. És persze kire haragszom ilyenkor? Magamra, hogy miért nem tudtam azt mondani, elég a tíz deka.

– És mi történt a pénztárnál?

– Visszaraktam egy zsömlét.

– A színpadon is előfordul, hogy csalódást érez egy-egy fellépés után, miközben a néző tapsol?

– A taps nagyon kedves szokás. De a siker mindig közös. És van az úgy, hogy persze… csalódott is…, de nem is tudom. Nem könnyű erről beszélni.

– Ha most élőben tudósíthatnám ezt a válaszadást, így nézne ki: Balsai Móni mereng, tekintetével messze réved, keresi a szavakat…

– Jaj, ne legyen már ilyen!

– Rendben, de csupán arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire szedi szét az embert az, ha egyszerre sok szerepet játszik. Mennyire lehet valaki gyorsan váltakozva szomorú, kíváncsi, komikus, drámai vagy éppen boldog?

– A legtöbb szerep, amit valaha egyszerre játszottam, tizenkettő. És igaza van, nem egyszerű átesni egyikből a másikba. Amikor belépek egy színházba, felöltöm a szerepet, amikor pedig átöltözöm előadás után, a szerepet a színházban hagyom. Lehetőleg semmit nem viszek magammal abba a kis szabadidőmbe, ami az enyém. A szerepek, persze, dolgoznak a tudatalattiban, szövegrészek motoszkálnak, de mindig igyekszem azt a pillanatot megélni, amiben éppen vagyok. A világ rémisztően gyors körülöttünk, és mindenki mindent azonnal akar. Ha jön egy e-mail vagy üzenet, azonnal választ várnak rá. Miközben vannak péntek esték, amikor legszívesebben a telefont is kikapcsolnám.

– Nem teheti meg?

– Nem lehet. Manapság a legtöbb ember, dolgozzon gyárban, üzletben vagy iskolában, több lábon áll. Ez a színészeknél sincs másként. Szabadúszó vagyok, vagyis egyszerre több színházban is, filmekben játszom. Ez viszont azt is jelenti, hogy a mindennapokban a helyes egyensúlyt is meg kell találni.

– Hol boldogabb: vidéki nyugalomban vagy a mai pörgő életritmusban?

– Mindenhol voltam már boldog és nagyon boldogtalan. Most éppen boldog állapotban vagyok. És igyekszem megélni minden pillanatát. Még akkor is, ha ez nem mindig egyszerű. Azt látom ugyanis, a legtöbben félnek attól, hogy élvezzék az életet, s még az ünnepeiken sem boldogok. Talán furcsa, amit mondok, de meg kell tanulni azt is, hogyan legyünk boldogok. Boldogok a szerény vacsoránál, boldogok a villásreggelinél. Mindig azt az állapotot kell megélnünk, abban kell kiteljesednünk, amiben éppen vagyunk.

– Az emberek viszont azokat a meséket szeretik, amelyek jól végződnek.

– Anyukám egyszer hátrajött a Győri Nemzeti Színházban a színpad mögé. Molnár Ferenc Hattyú című darabját játszottuk. A díszlet monumentális volt. Büszkén mutattam, hogy lássa, milyen szép. Anyukám viszont megtorpant, és azt kérte, hogy soha többé ne vigyem hátra. Mert innen nézve ez már nem az a mesevilág, amit elölről lát. Ám a díszlet, akárcsak a színház, már csak ilyen. Trükk és varázslat, lélekkel teli szemfényvesztés.