Betyáros huszárélet

Aprócska fiú mászik a falóra, miközben ezt suttogja: szamár. Persze, a fából készült paci imitáció méretre lehetne öszvér, de az anyuka, mielőtt még a Veresegyház Katonai Hagyományőrző Egyesület huszárjai szót emelnének hátasaik védelmében, gyorsan pontosít: magyar ember lóra termett, nem szamárra. A fiúcska végül így ül csacsi helyett lóhátra, bal kezével szárat ragad,  jobbjával  is  megszorítja, gondolatban messze nyargal szép sörényes paripáján.

A  legényke  ahhoz  még  fiatal, hogy  lerúgassa  a  csillagokat,  és évtizednél is több időre van attól, hogy  besorozzák  katonának,  de ahhoz, hogy huszár váljon belőle, netán  gyalogosa  a  hazának,  elegendő elérnie az iskolás kort: hagyományőrzőnek  beállhat.  Merthogy ez egy toborzóval egybekötött tisztelgés a múlt előtt, a Gödöllői-dombság északi peremén, 2018 márciusában, az idus után két nappal.  Az  1848-as  Károlyi  honvéd huszárezred és a napóleoni időket idéző 34. Davidovich gyalogezred táborában  jótékonyan  összeborul múlt és jelen. Minden katona korhű ruhába öltözött, fegyvereik a régiek pontos másai, a tábor pedig éppen úgy áll, mint egykoron. Talán még az eső is úgy hull az égből, ahogyan egykor esett: egyenest, oldalazva, haránt és rézsűben, ahogyan a szél fújja.

Veresegyházán 2006. augusztus 14-én alakult meg a Katonai Hagyományőrző Egyesület. Kezdetben hat huszárral hívták életre a rövid éltű  Károlyi  huszárezredet  (1849 februárjában állt hadrendbe, és az augusztusi,  világosi  fegyverletétel után  már  szélnek  is  eresztették); majd rá egy évre négy fővel felállt egy honvédségi tüzérség (a háromfontos  ágyú  csöve  éppen  olyan, amilyet anno Gábor Áron is kiöntött);  s  mivel  a  huszárkodás  és tüzérkedés az apák komoly elfoglaltságává  vált,  a  gyerekekkel  is kezdeni kellett valamit: életre hívták hát a gyalogságot.

Azóta már olyannyira kinőtte magát a hagyomány, hogy még nemzetközi eseményeken is részt vesznek. Így jutottak el Lipcsébe is, a Népek Csatája  200  éves  évfordulójára:  a napóleoni háborúk sorsfordító ütközetét  egyszerre  hatezer  hagyományőrző elevenítette fel (az eredetit, 1813-ban több mint félmillióan vívták, mintegy ötödük meg is halt). De ott voltak Austerlitzben is,  hagyományőrző  ütközetben, ahol anno, 1805-ben még Napóleon  győzedelmeskedett,  és  aminek következtében  meg  is  szűnt  a Német–római Birodalom. Ebből is látszik,  hogy  aki  őrzi  a  hagyományt,  az  nem  tesz  mást,  mint emlékezik.  Az  emlékezés  pedig olyan tudás, amely segíthet a jelennek abban, hogy ne csak őrizze a múlt emlékét, de lehetőleg tanuljon is belőle.

A  kezdetekről  Vastag  András nyugalmazott  rendőr  alezredes,  a huszárezred kapitánya mesél, és elnézve ruházatát, a pompázatos kék nadrágot,  dolmányt  és  mentét,  a mívesen  kidolgozott  zsinórozást  és csákót, az egyből látszik, hogy itt nemcsak imitálják a hagyományőrzést...

A teljes cikk a Szabad Földben olvasható