Kakasütés és rókadobálás

Nem is olyan régen Somogyban számos településen végigdobolták a legények az utcákat, hirdetve, hogy kakasütést tartanak. A lányos házakban tojást gyűjtöttek, aminek az árából kakast vásároltak. A szerencsétlen állatot egy felfordított lyukas fenekű fazék alá gyömöszölték, éppen csak a fejét tudta kidugni. Más változat szerint a jószágot elásták a réten, úgy, hogy csak a feje látszódjék ki. Az arra vállalkozó legény szemét bekötötték, megforgatták, a kezébe adott hosszú póznával pedig el kellett találni a kakas fejét. A szokást Brigitte Bardot tette világhírűvé, mivel az állatkínzás e válfaja ellen ő tiltakozott a leghangosabban és legeredményesebben: 2000-ben bíróság mondta ki, hogy márpedig élő állattal kakasütést rendezni törvénybe ütköző cselekedet.

A kakasok azonban még viszonylag jól jártak, mivel ritkaságszámba ment, hogy valóban el is találták őket, a kínzást inkább az elásás és a stressz jelentette számukra. Sokkal rosszabb sors várt a macskákra a középkorban, ugyanis az emberek meggyőződése szerint az ördöggel cimborálnak. Ha pedig a szerencsétlen állat feketének született, magával a sátánnal azonosították. Így aztán sokszor válogatott kínzások közepette pusztították el őket. Mindez nem nélkülözte a képmutatást sem, mert az ellen bezzeg nem emelt kifogást senki, hogy a macskák a megkínzásuk előtt – a betegséget terjesztő és gabona megdézsmálásával éhínséget okozó – rágcsálókat gyérítsék.

A franciák például még a XIX. század elején is előszeretettel égették meg az élő macskákat, egyebek között ezzel is szórakoztatva magukat húsvétkor. Kóbor cicákat zsákokba varrtak, ezek aztán rendre máglyákon végezték, netán tűz fölé lógatták vagy olajjal meglocsolva és meggyújtva engedték őket szabadon. Egy belga szokás szerint a tavaszt azzal köszöntötték, hogy tornyokból macskákat dobáltak le, Dániában pedig az lett a macskakirály, aki képes volt agyonverni a menekülő miákolót. Olaszországban a kiszögelt macskát hasba fejeléssel gyilkolták meg. Bár a barbárokat megvető itáliaiak ezzel éppen maguk adták bizonyságát annak, hogy nem jobbak az általuk lenézett népeknél, legalább annyi revánsot azért engedtek áldozatuknak, hogy az jó eséllyel tudta összekarmolni az életére törő féleszűt.

Némi elégtételt a tél rossz szellemének tartott rókák is vehettek előzőleg a megkínzóikon, akik előszeretettel hajigálták őket a levegőbe. A kifejezetten úri sportnak számító szokás abból állt, hogy a párok egymással szemben állva egy földre engedett széles vászondarab két végét szorongatták. Amikor pedig az arénába engedett szerencsétlen róka a vászonra tévedt, azt hirtelen megrántották, így az állat a levegőbe repült, s visszazuhanva összetörte magát.

Ne gondoljuk azonban, hogy az állatkínzás idejétmúlt barbár szokás. Norvégia például ma is előszeretettel gyilkolja a csukabálnákat, jóllehet a tengeri emlős vadászatára már 1986ban tilalmat hirdettek a világban. Egykor nagy hagyománya volt az országban a bálnavadászatnak, ám az iparág mára halottá vált, amibe a norvégok nem tudnak belenyugodni.
Ugyancsak az elhíresült állatkínzások közé tartozik a Feröer-szigeteki delfinmészárlás, a grind. A szigetlakók időről időre a sekély öblök felé terelik a gyanútlan állatokat, ahol vérszomjas emberek várják őket. Ezt szó szerint kell értenünk: ugyanis a késsel vagy durunggal legyilkolt állatok vére vörösre festi a tenger vizét. A delfingyilkosok a hagyományokra hivatkoznak, amely az éhhaláltól mentette meg őket. Egykor valóban az életben maradásuk egyik záloga volt a delfinek fogyasztása, ami mára barbár szokássá silányult, hiszen a szigetlakók élelmezéséhez már egyáltalán nem szükséges e tengeri emlősöket lemészárolni.

És mi a helyzet ma nálunk, Magyarországon, ahol az állatok jóllétét nem egy jogszabály védi? Mielőtt büszkén kihúznánk magunkat, érdemes számba venni azt is, hogy ezek a szabályok milyen mértékben érvényesülnek. Mert például ha a kutyát rövid pórázon tartja a gazdája – különösen, hogyha arra sincs módja az állatnak, hogy árnyékban hűsöljön –, akkor valójában kínozza őt. Ugyanez elmondható a szűk ketrecben tartott baromfikról, az állat fájdalmára való tekintet nélküli libatömésről. Mert mindez az állatkínzás része, ha nem is annyira látványos, mint az előbbiekben említett kegyetlen szokások.