Hazarepül a feldobott kő

 – Hogyhogy csak a napokban vette át a Kossuth-nagydíjat?

– Elég sokat betegeskedek, március 15-én sem voltam jól, nem tudtam elmenni a parlamenti átadó ünnepségre. Szász Domokos matematikus és Fa Nándor vitorlázó is utólag vette át az állami kitüntetését. Mindkettőjük munkássága tiszteletre méltó, örültem a sikerüknek. Fa Nándi volt az első magyar, aki körülhajózta a Földet, emberfeletti teljesítmény. Régóta szerettem volna vele találkozni.

– Így indokolták az elismerését: „a magyar filmművészet nemzetközi elismertetéséhez egyéni látásmódú, a társadalmi problémákat kivételes érzékenységgel ábrázoló, dokumentarista stílusú filmjeivel hozzájáruló, kimagaslóan sikeres operatőri és rendezői pályáját” honorálták.

– Ne hagyjuk ki a játékfilmjeimet sem, és talán azt is érdemes megemlíteni, hogy hét évig voltam a Duna Televízió elnöke.

– A kitüntetések alkalmat adnak a visszatekintésre?

– Nem kell ahhoz kitüntetés. Időnként jó átgondolni, mivel is foglalkoztam, főleg annak fényében, hogy az utóbbi időben nem készítettem filmeket.

– Mikor forgatott legutóbb?

– Tizenkét éve. Amikor a Duna Televíziótól elköszöntem, úgy gondoltam, újra intenzíven fogok filmezni. Nem így történt. Pedig több játékfilmes forgatókönyv lapult a fiókomban. Sajnos ott is maradtak. Ennek főleg anyagi okai voltak. Aztán megváltozott a finanszírozási rendszer, és még reménytelenebbé vált a helyzet. Vagy csak én lettem ügyetlenebb?

– Elárulja a filmötleteit?

– A Transzszibériai álom egy szörnyű gulágtörténet lett volna. Dokumentumfilmesként sokat foglalkoztam a témával, ezúttal viszont játékfilmben gondolkodtam. Oroszországban kerestem helyszíneket, de ennél többre nem jutottam. Dobai Péterrel és Kardos Istvánnal a magyar származású indiai festőművésznőről, Amrita Sher-Gil (Sérgil) életéről írtunk forgatókönyvet – korábban háromrészes dokumentumfilmet forgattam róla –, de ebből sem lett semmi. Páskándi Gézával Vándorló átok címmel feldolgoztuk a Báthory Gábor és húga, Anna közti testvérszerelem történetét, ami miatt Bethlen Gábor erdélyi fejedelem Báthory Annát boszorkánysággal vádolta és pert indított ellene. Csoóri Sándorral az 1764-es mádéfalvi székelymészárlásról terveztünk dokumentumfilmet.

– Ezek már sosem kerülnek ki a fiókból?

– A Magyar Művészeti Akadémiánál azzal biztatnak, hogy a meg nem valósult forgatókönyvek egy részét kiadják könyv alakban. Legalább mások is megismerhetik, miként képzeltem ezeket az érdekes és izgalmas történeteket a mozivásznon.

– Meg sem próbálja a mostani viszonyok között a filmkészítést?

– Nem. Az a fiatalok műfaja, mindig is így gondoltam. Eltelt fölöttem az idő, a nyolcvannegyedik évemet taposom. Az a lendület, ami régen megvolt bennem, a korral lecsillapodott. Végleg letettem a filmezésről. Pedig a magyar filmgyártás irányítóinak lett volna rá alkalmuk, hogy megkérdezzék, volna-e valami a tarisznyámban. De nem kérdezték meg.

– Régen ez természetes volt?

– Életemben csak egyszer fordult elő. Hanák Gábor, a Budapest Filmstúdió vezetője meglepődött, hogy már három éve nem csináltam filmet, azonnal találjak ki valamilyen témát. Csoóri Sándorral nyakunkba vettük az országot és beszélgettünk az emberekkel. Hallottunk korrupt politikusokról, adócsaló libatenyésztőkről, és ezek alapján írtuk meg a Tüske a köröm alatt forgatókönyvét.

– Úgy járták a vidéket, mint az újságírók?

 – Pontosan. Mindenhol voltak ismerőseink, akik el merték mesélni a környezetükben történt ügyeket.

– Most is találnának bőven témát a filmesek!

– Járniuk kellene a vidéket, igen. Ez leginkább a fiatalokon múlik, és persze a körülményeken is. A régi időkben négy filmgyártó stúdió volt, mindegyik vezetője saját hatáskörben maga dönthetett egy ötlet sorsáról. Manapság egy kézben összpontosul minden, többnyire egyféle ízlés határozza meg az elkészült produkciókat. És hol vannak már a műhelyek?! Alapító tagja voltam a Balázs Béla Stúdiónak, aztán bekerültem a Hunnia Filmstúdió csapatába, ahol többek közt Huszárik Zoli, Kósa Feri, Szabó Pista társaságában lehetett vitatkozni a forgatókönyvekről. Nemcsak ez a fajta diskurzus hiányzik ma, hanem azokból a nagy tudású kollégákból is hiány van, akiknek a véleményére adni lehetne.

– Most egy amerikai producer ízlése diktál.

– Erre próbáltam én is utalni. Azt mondta ez az úriember, hogy ő majd megteremti a magyar nemzeti filmgyártást. De hiszen az mindig is volt, úgyhogy többedmagammal kikérem magamnak ezt a megfogalmazást. Mindazonáltal ma is vannak jó filmek, de azok többségét a középkorosztály képviselői vagy az idősebbek készítik, hogy csak Enyedi Ildikót vagy Mészáros Mártát említsem.

– Mégis sokan úgy tartják, Andy Vajna filmügyi kormánybiztos beváltotta ígéretét, minden évben szurkolhatunk az Oscar-díjért…

– Ez régebben is így volt, első játékfilmem, a Feldobott kő is be volt nevezve Oscarra. És mennyi-mennyi magyar film kapott figyelemre méltó nemzetközi díjat különböző fesztiválokon! Csakhogy azokban az időkben másképp működött a sajtó, az ilyen sikerek eldugva jelentek meg az újságokban. Most meg megy a habverés körülöttük.

– Képben van a mai filmeket illetően? Mit látott legutóbb?

– Aminek nagy híre van, az eljut hozzám. Megnéztem a Saul fiát, nemrég pedig Fekete Ibolya Anyám és más futóbolondok a családból című filmjét. Enyedi Ildikó munkájára is kíváncsi vagyok.

– Dokumentumfilmek nincsenek?

– Elvétve vannak, de mintha a témák nem lennének annyira ütősek.

– Mi az oka, hogy ez a műfaj nincs akkora hatással a nézőre, mint hajdanán?

– Nekem volt időm a feldolgozásra, akár tíz évig is foglalkozhattam egy-egy témával. Most gyorsabb a tempó, szorosabbak a határidők, kevesebb a pénz, ezért nem születhetnek igazán jó munkák. Korlátozza a lehetőséget az is, hogy egy film 25 vagy 50 perces lehet. Amikor a 2. magyar hadseregről forgattam, jeleztem a stúdióvezetőnek, hogy kétrészes lesz. Aztán ötre módosítottam, amikor pedig már tíznél tartottam, televíziósorozatban kezdtem el gondolni. Végül huszonöt részben állt meg a történet. Meg is jegyezte az egyik cenzor: hogy merészelek én egy „méltatlan hadseregről” ilyen hosszú szériát készíteni, amikor a munkásosztályról sincs ilyen terjedelmes méltatás?!

– „Összeállt bennem az egész Kárpát-medence” – így értékelte egyszer a saját munkásságát.

– Mindig azokat a témákat kedveltem, amelyek a Kárpát-medencén belül játszódnak. Ezzel egyfajta „visszafoglalást” is meg akartam valósítani, hiszen az „átkosban” nem lehetett beszélni a felvidéki, az erdélyi vagy a délvidéki történésekről. Miután pályatársaimmal bátran kimondtunk dolgokat, filmjeink többségének betiltás lett a sorsa. Rendezőként első mozim az önéletrajzi ihletésű Feldobott kő volt 1968-ban, ha áttételesen is, de szó volt benne a Rajk-perről, internálásról. Lehetett szembemenni a hatalommal, aminek következtében a filmek dobozba kerültek, de előbbutóbb kiszabadultak onnan.

– Ennyivel megúszta?

– Nem voltam egyedül. Kósa Ferenc, Jancsó Miklós, Makk Károly vagy Szabó István is bátor hangvételű filmeket készített. Akkoriban még voltak magyar filmszemlék, ilyenkor a külföldi kritikusok rákérdeztek arra, miért van ez vagy az a film betiltva. A Tízezer napot hamarabb vetítették Cannes-ban, mint nálunk. Az ilyen esetek bátorságot adtak nekünk.

– Térjünk vissza a jelenbe. Miért hozott létre nemrég egy alapítványt?

– Turán születtem, mindmáig millió emlék köt oda. Megvan a szüleim háza is, szeretünk ott lenni a feleségemmel. Ezt az ingatlant „bevittem” az alapítványba, egyszer majd alkotóházként működhet, és talán én is kapok egy emlékszobát. Ebből a faluból indulva tudom, milyen sokat jelent az, ha felkarolnak egy tehetséges embert. Egyébként a Feldobott Kő Alapítvány a Galga mentén élő vagy onnan elszármazó fiatal alkotóés előadóművészek megsegítését szolgálja, illetve az arról a vidékről készített művészeti és tudományos produktumait támogatja. Sajnos nem indul egyenlő esélyekkel egy vidéki vagy nagyvárosi fiatal. Figyelmükbe ajánlom hát az ősszel induló pályázatainkat.