Köröttünk a végtelen

Az űrhajózás történetének eredetét inkább azokban a tervekben érdemes kutatni, amelyek arra keresték a választ, hogyan lehet élőlényt, nevezetesen embert juttatni a levegőbe, netalán az űrbe. Ebben a vizsgálódásban máris belebotlunk az első alapvető ellentmondásba: az még csak érthető, hogy az ember mindig is vágyott arra, hogy repüljön (így gyorsabban leküzdhetők a távolságok), de az érthetetlen, hogy az ember miért vágyik oda, ahol elpusztul. Nevezetesen az űrbe. Ott ugyanis hideg van, nincsen szabadon belélegezhető levegő, az életkörülmények pedig még a legközelebbi Föld-típusú bolygókon is olyan mostohák, hogy segítség nélkül, de talán még segítséggel is képtelenség életben maradni. A választ ezúttal nem a repüléssel kapcsolatos válaszainkban találhatjuk meg, hanem az űrkutatás atyjának tartott Konsztantyin Ciolkovszkij (1857– 1935) jóslatában: „A Föld az emberiség bölcsője, de nem lehet örökké bölcsőben élni.” 

Az orosz tudós alkotta meg a többfokozatú rakéták elvét, amelyek segítségével leküzdhető a földi tárgyakat bolygón tartó erő. Mert ahhoz, hogy az ember eljusson az űrbe, először azt a kölcsönhatást – nevezhetjük az emberiség köldökzsinórjának – kellett leküzdenie, amit gravitációnak nevezünk. Bármennyire hihetetlen, de az űrhajózás alaplényege ma is ez. A repülő tárgyak annál távolabbra jutnak a Földtől, minél inkább képesek arra, hogy leküzdjék a tömegvonzás különböző fokozatait (lásd a kozmikus sebességről szóló keretes írásunkat). 

Talán nem meglepő, de az űrkutatás technikai fejlődése nagyban köszönhető a második világháború katonai kutatásainak. A szembenálló felek már a kezdetek óta azon dolgoztak, hogy úgy érjék el az ellenséget, az észre se vegye a rakétákkal feléje közelítő halált. A háborút követő kelet-nyugati fegyverkezési verseny aztán pénzt és energiát nem kímélve vezetett odáig, hogy az ember kijusson a világűrbe. Ehhez viszont azt is meg kellett határozni, hogy hol kezdődik a világűr. Ebben egyébként egy magyar tudósé lett az emlékezet dicsősége, Kármán Tódoré (1881– 1963), aki a Föld felszínétől 100-110 kilométerre tette ezt a határt, amelynek átlépéséhez már szükség van az első kozmikus sebesség eléréséhez. Ezt a bolygó felszínétől távol lévő képzeletbeli távolságot azóta is így hívják: Kármán-vonal. 

Vagyis az ember, több ezer évnyi várakozás után, végre eljutott a műszaki-technikai fejlettségnek arra a magas fokára, hogy már akár élőlényt is felküldhetett az űrbe. Csak azt nem tudta, hogy túlélhető-e az utazás. Az űrhajó, az életben tartáshoz szükséges kabin kialakítása nem volt ismeretlen, az óceánok vízfelszíne alatt már tömegével úsztak tengeralattjárók, vagyis a zárt, oxigénnel ellátott tér kialakításának módja ismert volt. A magasban azonban nem csupán a belélegezhető levegő hiánya jelentette a kihívást, hanem a szörnyű fagy, a kozmikus sugárzás, a súlytalanság problémaköre, és az nem számított sikernek, ha egy tárgyat, benne az embert, feljuttatnak az űrbe, de nem tudják visszahozni onnan. Az első élőlényes utazások éppen ezért nem válhattak emberkísérletté. Ennek megfelelőn el is pusztult jó pár légy és muslica, odavesztek rovarok, hüllők, egerek és patkányok, majd következtek a majmok és a kutyák. Szépnek aligha nevezhető ez a fajta tudományos próbálkozás, és humánusnak sem abból a szempontból, hogy nem emberek haltak meg. Az első kutyák (Belka és Strelka), amelyek vissza is tértek a Földre, ráadásul élve, 1960. augusztus 19-én váltak űrhajóssá. Érdemes megfigyelni, hogy milyen közeli az első ember útja a csillagok közé: az oroszok Jurij Gagarin fellövésével nyolc hónapot se vártak. 

Innentől kezdve viszont nincs megállás. Legfeljebb megtorpanások sora. Ennek oka egyrészt az élet védelme, másrészt a költségek mértéke. Hét évvel ezelőtt, amikor a Google Lunar X Prize már civileknek hirdetett versenyt, nevezetesen azt, hogy ki tud olyan szerkezetet építeni, amelyet nem csupán fel tudnak juttatni az űrbe, de az önálló mozgásra, feladatok megoldására is képes a Hold felszínén, egy kilogrammnyi teher utaztatási költsége (Föld körüli pályára állítása) esetén 10-20 ezer dollár között számoltak, ami átlagban négymillió forint. Ami pedig az élet védelmét illeti: halálból akad bőven az űrhajózás történetében. Az első ember, akinek neve erre a listára úgy került fel, hogy megjárta az űrt, az Vlagyimir Komarov űrhajós volt: 1967. április 24-én halt meg, amikor a visszatérő Szojuz–1 kabinjának fékezőernyői összegabalyodtak, és a kabin irtózatos erővel a földbe csapódott. A szovjet holdraszállási programot ez jelentősen visszavetette, így amerikaiak az Apollo-program keretében (az Apollo–1 legénysége még gyakorlatozás közben meghalt) az Apollo–11 legénységét végre eljuttatták a Holdra. Ekkor, 1969. július 20-án, amikor Neil Armstrong a Holdra lépett, hangzott el a híres mondat: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.” 

Érdekes, de ember azóta sem járt a Holdon. Vannak, akik azzal magyarázzák, hogy azért van ez, mert soha nem is járt ott, mások azzal, hogy veszélyes. És akadnak olyanok, akik szerint új dimenziók nyíltak az emberiség előtt. Lám, a mai cikkek már arról szólnak, hogy az ember a Marsra készül – miközben még itt, a bölcsőjében sem tudja, hogyan élhetne boldogan.