Fájnak a hétköznapok

– Meglepte Phelps nyilatkozata?

– Nem. Ilyen teljesítménysorozat láttán nem csodálkozom a depresszióján. Nyilván az öngyilkosság gondolatáig eljutni már speciálisabb, szerencsére ritka eset; ez a kiürülés legsúlyosabb állapota.

– Ennyire nyilvánvaló önnek egy élsportoló depressziója?!

– Többen szenvednek mentális problémákkal, mint gondolnánk, csak nem beszélnek róla nyilvánosan – ezért is tisztelem az amerikai úszót az őszinte, nyilvános kitárulkozásáért. A sportolók számára az olimpia az álmok álma, négy évig a nagy pillanatra készülnek. Ideális esetben megszerzik az aranyérmet, de ezzel egy csapásra elveszítik a legfőbb célkitűzést, ami addig egész pályafutásuk során hajtotta őket. A győzelem euforikus élménye után egyszeriben üresnek érzik a monoton edzésidőszakot, nincs miért hajtani. Hogyan tovább? – teszik fel a kérdést maguknak. Pontosan úgy működnek a nagy világversenyek, mint a kábítószer: a sportolók kapnak egy óriási endorfinfröccsöt, aztán amikor ez kiürül a szervezetből, rossz hangulat marad utána. De más szakmákban is előfordulhat hasonló kiürülés érzés, mondjuk azután, hogy a színész eljátszotta az álomszerepet vagy az újságíró végre beszélgethetett a rég vágyott interjúalannyal. Egyébként ugyanezt a nyomottságot vesszük észre saját magunkon is „kicsiben” a jól sikerült nyaralások után vagy a fiatalok a fesztiválokat követően: egy ideig egyszerűen fájnak a hétköznapok.

– Tessék mondani: és akkor hogyan tovább?

– Újratervezés szükséges: új kihívásokat kell keresni. Új szerepet, új interjúalanyt, új nyaralási célpontot. Visszatérve az élsportolókra: akinek vannak hatékony megküzdési technikái, az gyorsabban és sikeresebben túllendül a kiégési vagy bármilyen kudarcos szakaszokon.

– Érdekes, hogy a győztes lelki terheiről beszélgetünk, miközben rendszerint a második helyezettet szoktuk sajnálni, pláne, ha épp csak lecsúszott a dobogó legfelső fokáról.

– Mindkettőre másféle lelki teher nehezedik. Ha mélyen belegondolunk, rádöbbenünk: az ezüstérmes sajnálgatása a magyar oktatási rendszer eredménycentrikus szemléletmódjában gyökerezik. Az iskolák – tisztelet a kivételnek – a jegyekben mért teljesítményt szorgalmazzák, versenybe hajszolják a gyerekeket, ahol az elsőség mindenhatóságát éltetik: csak az elsőnek jár az elismerés, a második már nemigen számít. Sportpszichológusként a legtöbbet úszókkal dolgoztam, tőlük nemegyszer hallottam, hogy az ezüstérem a legnagyobb lúzerség. Nem lettél első, nem sikerült – így van címkézve az ezüstérem, holott mekkora fegyvertény, ha valaki az országban, a kontinensen vagy a nagyvilágon a második legjobb valamiben. Emlékszik Szabó Tündére, aki Egerszegi Krisztina mellett versenyzett? A média örökös másodiknak hívta, aki Egérke árnyékában úszott – folyton így, ezt kiemelve emlegették, holott micsoda teljesítmény állt mögötte is. Az aranyérem pedig azért jelent hatalmas nyomást, mert azt – hacsak nem vonul vissza a versenyző – meg kell védeni. Csakis a címvédés méltó a korábbi teljesítményhez, az ezüst már lejtmenetnek tűnik. Ez a rajongók, a környezet, az edző elvárása, és nem utolsósorban a sportolóé is magával szemben.

– Amikor Szilágyi Áron 2012-ben Londonban először olimpiai bajnok lett, a magyar élsportolók között talán elsőként mondott köszönetet a pszichológusának is, jelesül önnek, a közös munkáért. Úgyhogy az már kevésbé lepte meg a sportbarátokat, hogy a 2016-os riói olimpiára, a címvédésre mentális tréninggel készítette fel a versenyzőjét – sikerrel. Az élsportban gyakran veszik igénybe lelki tréner segítségét?

– Ma már ez nálunk is elterjedt gyakorlat, de a versenyzők diszkréten kezelik, elővigyázatosan megkímélve magukat attól az általános és buta sztereotípiától, hogy akinek pszichológusra van szüksége, az bolond. Áron köszönetnyilvánítása egyúttal a sportpszichológusok szakmai segítségének nyílt színi elismerése is volt, amire odafigyeltek az emberek: egy sportolónak az aranyérem megszerzéséhez nem elég fizikai csúcsteljesítményt nyújtania, a győzelemhez lelki edzésre és kiegyensúlyozottságra is szüksége van. A sportban ugyanolyan krízisek adódnak, mint a mindennapi életünkben, csakhogy a sportban ezek fokozottan kihatnak a teljesítményre. Szerencsére van megoldás, a kudarcok és a sikerek megélésében egyaránt segíthet a szorongásoldás.

– Hogyan?

– Például én sosem mondom a sportoló gyerekeknek, hogy ne izguljanak verseny előtt – egy versenyhelyzetben az a normális, hogy izgulnak. Az én feladatom az, hogy megtanítsam nekik: ez a versenydrukk miként képes növelni a teljesítményüket. Ha ellépünk a sporttól, akkor is igaz, hogy a folyamatos kételkedés, a szorongás nagy ajándék – gyereknyelven: ez a jedierő –, ami a saját szolgálatunkba állítva előbbre visz. Ugyanis a szorongók sokkal többet tapogatnak le a világból, többet tudnak és értenek majd idővel.

– Sosem értettem, hogyan képesek a sportolók sokévi munkájukat feltenni olykor csupán néhány percre – sok sportágban ennyi idő alatt kell bizonyítani.

– Abban a néhány percben csakis a versenyre koncentrálnak. Zsilipelésnek hívom azt a megküzdési technikát, amikor valakinek lelkileg nagyon gyorsan át kell váltania egyik helyzetről a másikra. Pontosan tudom, hogy esténként nem vihetem haza az aznapi 12 páciensem gondjait, de nekem általában kell fél- óra, mire átállok otthoni üzemmódra. Egy vívónak viszont nemegyszer erre csupán pár másodperce marad: az egyik asszó történései után csak és kizárólag a következő asszó számít. Akármi történt is az előzőben, egyfajta érzelmi zsilippel el kell zárni azt, hogy a kudarc vagy a kétségek utat törjenek, eluralkodjanak és kihassanak a versenynap további teljesítményére. Volt olyan versenyzőm, akinek az édesapja a verseny előtt halt meg – ilyen súlyos trauma esetén még inkább hasznos, ha valaki már korábban megtanulta kizárni gondolatai közül azokat, amelyek megnehezítik az összpontosítást. Akármilyen kegyetlenül hangzik: a versenyzés pillanatában semmi más nem érdekes, kizárólag a cél és a boldogság, ami a pályán várja.

– De hát senki sem garantálja, hogy boldogság várja...

– A mentális felkészítés eredményessége nem feltétlenül csak az érem színében mérendő. Én akkor vagyok elégedett, ha a sportolók megtanulják élvezni a sportágukat, ha boldogok, amikor versenyezhetnek. Egyszer egy úszó mesélte, ő alig várta, hogy befejezze a sportpályafutását, merthogy kisgyerekkorától „zombi- üzemmódban” élt, reggel négykor kelés, edzés, alvás, evés, aztán megint edzés és így tovább, úgy érezte, csak ebből áll az élete. Megértettem, hogy már nem talált benne semmi örömöt.

– Gyakran találkozik olyan gyerekkel, akit a szülei kényszerítenek rá a sportolásra, akinél nyoma sincs az emlegetett boldogságnak?

– Persze, ilyen mindig akad. Az nem baj, ha a gyerek szülői noszogatásra kezd sportolni, de az a cél, hogy mielőbb a saját belső hajtóereje inspirálja. Külső nyomásra is lehet teljesíteni, de csak ideig-óráig, ugyanis az autokrata nevelés nem képes tartós eredményre, belső motiváció nélkül csak tiszavirág-életű siker érhető el. Ezenkívül az erőltetés hosszú távon biztosan valamilyen mentális zavarhoz, sikertelenségérzéshez vezet. Pár éve kérdőíves kutatást végeztek magyar olimpikonok anyukái között. Az derült ki, hogy a családi munkamegosztásban az édesapák a gyakorlati teendőkért, a versenyekre járásért és a sporton kívüli jövőre felkészítésért felelősek, míg az édesanyák leginkább a lelki támogatásban jeleskednek.

– Hol van a képletben az edző szerepe?

– Az én mércém szerint a jó edző 50 százalék szakmai tudásból és 50 százalék pedagógiai érzékből áll össze. A szülőknek és az edzőknek egyaránt fontos szem előtt tartaniuk, hogy a sport felemelhet, egészségesebbé, sikeressé tehet, de akár életre szóló töréseket is okozhat. Annak a hatéves kis úszópalántának úgy kell éreznie: bármilyen nehéz, de érdemes kikelnie az ágyból minden áldott nap hajnali négy órakor.