Testvéri közösségben

– Amikor néhány évvel ezelőtt a Pannonhalmi Főapátság gazdálkodásáról írtam, ön volt az, aki végigvezetett a beruházásaikon. Hogyan haladnak terveik megvalósításával? 

– Ígéretesen. Ötven hektár szőlőt művelünk, az azóta már elkészült pincerendszerünkben 300-350 ezer palack bort érlelünk. Levendulásunk is szépen beállt, gyógyteáinkat több hálózat is forgalmazza, és nyitottunk egy éttermet is, hogy csak a legjelentősebbeket említsem.

– Ha nem tudnám, hogy ön az új pannonhalmi főapát, gondolhatnám azt is, hogy egy prosperáló részvénytársaság élén áll. 

– Értem a célzást, és meg is értem. Gazdasági törekvéseink legfőbb oka az, hogy rendünknek bevételre van szüksége, és úgy gondoljuk, amit tudunk, azt magunk teremtjük elő. Hiszen az épületeinket fenn kell tartani, közgyűjteményt gondozunk, iskolákat működtetünk, a rászorulóknak reményt nyújtunk.

– Mindezeket a háború előtt a birtokaikból tartották fenn? 

– Pontosan! Akkoriban is szerteágazó volt a társadalmi szolgálatunk, amelynek az anyagi fedezetét elsősorban 30 ezer kataszteri hold föld jövedelme jelentette. Ezeket a háborút követően államosították, és a rendszerváltás után sem kaptuk vissza. Ezért kellett megtalálnunk az anyagi forrásokat.

– Más rendek is tartanak fenn intézményeket, mégsem vállalkoznak. 

– A szerzetesrendek két út között szoktak választani a működésükhöz szükséges források előteremtése érdekében. Az egyik az, amit mi követünk; a másik, amit például a ferences rend keretében az általam is rendkívül nagyra becsült Böjthe Csaba testvérünk tesz, tudniillik, hogy adományokból végzi áldásos tevékenységét. Régen ezeket a rendeket úgynevezett kolduló rendeknek nevezték. Természetesen mi is köszönettel vesszük az adományokat, de ahogy említettem, lehetőségeink szerint igyekszünk mi magunk előteremteni a szükséges forrásainkat.

– Önt tehát a rend gazdasági alapjainak a lerakását követően választották a hittestvérei főapáttá. Mennyiben változtatja meg ez a mindennapi tevékenységét? 

– A főapát dolga a rend irányítása mellett a megjelenítése, ha úgy tetszik, a reprezentálása.

– És mennyiben változik majd az ön irányítása mellett a bencés rend arculata? 

– Azt szeretném, ha a külső szemlélő nemigen érzékelne változást. Elődöm, Várszegi Asztrik, aki háromszor 9 éves ciklust töltött a rend élén, nagyszerű alapokat tett le, ennek a folytatását tartom feladatomnak.

– Ezek szerint nem is alkotott új programot? 

– Vannak időszakok a rend történetének az életében, amikor olyan nagymértékben változik a körülöttünk lévő társadalmi, politikai helyzet, hogy arra nekünk is reagálnunk kell valamiféleképpen. Ilyen volt például az ön által is említett háború utáni vagy a rendszerváltást követő időszak. Most nem ilyen éveket élünk.

– Mennyire érzékeli, hogy a politika bele akar szólni az egyház életébe? 

– Az egyházról nem mondanék semmit. Viszont azt jó szívvel ki tudom jelenteni, hogy a rendünk a maga útját járja, nem érzékelek nyomást rajtunk a politika részéről.

– Segíti a függetlenségüket, hogy közvetlenül Rómának vannak alárendelve? 

– Erre akkor tudnék válaszolni, ha egy másik helyzetet is meg kellene élnie a rendünknek. Azt tudom, hogy szabadon járhatjuk a saját utunkat.

– A Rómának való közvetlen alárendeltségük egyébként mennyire egyedi az egyházban? 

– Meglehetősen az. A pannonhalmihoz hasonló jogi státusz a világegyházban összesen hét található. A mienk eredete Szent István idejéből származik. Ez nemcsak közvetlenül a főapátságot érinti, hanem a hozzá tartozó 15 plébániát is.

– Szent István idejében, majd a századok során természetes életforma volt a szerzetesi. Mennyire tartja ma is annak? 

– A világ folyamatosan változik, és igyekszünk mi is átvenni mindent, ami jó és előremutató. Sok minden van azonban, ami ma követendőnek tűnik az emberek életében, ami korszellem, ám időről időre kiderül róla, hogy tévút. A fogyasztás istenítése, a kényelem mindenek elé helyezése, az értelem és valójában cél nélküli rohanó élettempó például ilyen. Rendünk egy másfajta életszemléletet mutat fel az embernek, ami meggyőződésünk szerint valóban Istentől való.

– Mennyire magától értetődő ma a házastárs, gyermek nélküli szerzetesi életforma? 

– Ez egyfelől természetesen jelent egyfajta magányt, másfelől viszont egy olyan közösségi, testvéri életélményt, amit csak az ismer, aki szerzetesi rend tagja.

– És mennyiben korszerű egy olyan iskola, amelyben csak fiúk tanulnak? 

– Nyilván a pannonhalmi gimnáziumunkra utal, mert a többi középiskolánk koedukált. A pannonhalmi sem elvi okok miatt nem ilyen, hanem a szükség hozta így, ugyanis a hely adott, és ezt nem tudjuk bővíteni. Ha lányokat is felvennénk, ahhoz egy elkülönített kollégiumra lenne szükség, ez pedig nem áll rendelkezésünkre.

– Úgy tudom, a közelmúltban bővítették az iskolájukat. 

– Igen, például szélesítettük a diákok sportolási lehetőségét. A költségekhez nagyon sok adományt is kaptunk, és a szerzetesek is igyekeztek lehetőségükhöz mérten hozzájárulni. Elődöm például a Prima Primissima-díját tette bele, én pedig maklári családi örökségemet ajánlottam fel.

– Ezekben a napokban az egyházak a pünkösdöt ünneplik. Az ön számára mi az ünnep üzenete? 

– Pünkösd az egyház születésnapja is. Az egyház pedig keretet ad keresztény létünk gyakorlására. Isten ugyanis nem csupán megteremtette a mindenséget és benne bennünket, embereket, hanem gondja is van ránk, nem hagy magunkra bennünket.

– A lassan nyolcmilliárd embernek körülbelül a negyede tartozik a kereszténységhez. Az egyház tanítása szerint mi lesz azoknak a sorsa, akik nem ebbe a kereszténységbe születtek, és ha hallottak is talán róla, nem ismerik, nem ismerhetik a tanításait?

– A II. vatikáni zsinat tanítása e kérdésben is eligazít bennünket. Nem gondoljuk, hogy egyedül a keresztények Isten gyermekei, egyedül ránk van gondja, mi vagyunk az igazság kizárólagos letéteményesei. Isten különbözőféleképpen jelentette ki magát. Ezért is lehetséges ma már a világvallások közötti párbeszéd, a világvallások vezetőinek közös imádsága. Ez pedig közelebb hozza egymáshoz a vallásokat, kultúrákat.