Nem vagyok médium

– Mit keres egy rádiós-tévés műsorvezető egy mesemusicalben?! 

– A rendező-zeneszerző Mészáros László azzal hívott fel, hogy anno hallott a Nagy Duettben énekelni Bereczki Zoltán oldalán, és szerinte a gonosz királyné szerepét nekem találták ki. Kikértem a nővérem (Peller Anna színésznő – a szerk.) tanácsát, aki biztatott: el kell vállalnom! Mindig törekszem rá, hogy jó ember legyek, és senkit ne bántsak meg – úgyhogy most nagyon élvezem, hogy a színpadon gonoszkodhatok, kiélhetem mindenféle elfojtásaimat. Érdekes visszagondolni, hogy sokáig zavart, ha valaki nem a saját háza táján sepert, például, amikor színészek, modellek tévéműsort vezettek, miközben én évekig tanultam a szakmát az egyetemen. Aztán az élet megmutatta, milyen jólesik másfelé kikacsintani, ha egy izgalmas felkérést kap az ember. Ha a korábbi logikám mentén gondolkodunk: a Hófehérkében én is elvettem egy képzett színész elől a szerepet.

– Ne fájjon a fejed emiatt, mindenképp a néző szelektál: a jegyeladások és tévés nézettségi mutatók kegyetlenül megmutatják, mi tetszik neki és mi nem, vagyis mi marad hoszszútávon képernyőn/színpadon, és mi nem. 

– Tudom! Emlékszem, az egyetemen a derék mesterek igyekeztek felkészíteni minket arra, hogy a tévés megbízás leginkább az idénymunkára hasonlít, bármikor véget érhet. Bárdos András mutatott egy rajzfilmet a kisbirkáról, akinek minden ősszel és tavasszal lenyírják a bundáját, akármilyen büszke is rá, szóval újra és újra kezdheti elölről az egészet.

– Vitray Tamás az egyetemen első félévkor minden tanítványáról írt egy értékelő levelet. Azt hallottam, hogy rólad azt jósolta, az elsők között fogsz elkelni az osztályodból. 

– Szerencsére ez így lett, ugyanakkor az első évtizedem a szakmában a Bárdos tanár úr által vizionált hullámvasúton ülve telt, másfél-két évnél tovább nem dolgoztam sehol. Kíváncsian várom, lesz-e lehetőségem valahol gyökeret ereszteni. Mindezt nem panaszként említem, hiszen a korábbi megbízásaim tapasztalatban, tudásban összeadódtak, nyertem ezzel a változatossággal, de folyamatosan agyalnom kell, miből lehet töltekezni, építkezni.

– Emlékszel, mi állt még abban a levélben rólad? 

– Minden szavára! Nyíltszívű, talpraesett lány, aki jó barát, meghallgatja a másikat; efféléket írt. Később azt is mondta: türelem, én egy későn érő típus vagyok. 

– Egyetértesz vele?

– Minden szavával! Az egyetemen sokáig elsősorban a tudásbeli hiányosságaimat érzékeltem, nem láttam át a világ bonyolult összefüggéseit. Ez óriási hajtóerőt adott a tanuláshoz, de mellékhatásként hatalmas megfelelési kényszert szült. A tanáraim nem tudtak elvinni a tényújságírás felé; manapság a tények, a hírek lehúzzák az embert, és én erre nem vágytam. Kezdetektől fogva a bulvár és a szórakoztatás érdekelt, én feltölteni akarom az embereket. Sokszor szerették volna levágni a vadhajtásaimat – és értem is utólag a szándékot –, de nekem idő kellett, hogy a hebrencs kislányból szórakoztató felnőtt nő legyen, aki tud komolyan is beszélgetni. Jól látta a tanár úr: valóban a harmincas éveimben, már kellő élettapasztalatokkal a hátam mögött, nem utolsósorban feleségként, családanyaként tudom igazán beleélni magam a beszélgető- partnereim helyzetébe. Még egy megbukott műsor is jó valamire! 

– Például mire?

– Egy mély lelki kanosszajárást indított el bennem. Elkezdtem gondolkodni: miért vagyok tele görcsökkel, megfelelési vágyakkal? Elindultam az önismeret, a spiritualitás útján. Valószínűleg ezt a gondolati-érzelmi mélységet érezhetik rajtam, ezért nyílnak meg könnyen az Utazás a lelked körül című műsorom vendégei a LifeTv-n. Évadonként 20 spirituális beszélgetést készítünk. Engem az érdekel, hogy a vendégem miben hisz. Nem kell, hogy ez feltétlenül valláshoz kötődjön. A műsor második részében az asztrológus személyiségelemzésre, és nem jóslásra vállalkozik: mit hoztál magaddal, milyen feladataid vannak ebben az életben, milyen nehézségek adódhatnak. A férfiak egyébként szkeptikusabbak a nőknél – beleértve a férjemet is, aki a legnagyobb kételkedő –, kevésbé foglalkoztatják őket a spirituális kérdések: mi irányít minket; miért pont azt az utat járjuk, amin haladunk?

– Ez „csak” műsorvezetői feladat, vagy magánemberként is azonosulsz az ezoterikus gondolkodásmóddal? 

– Roppant mód érdekel a spiritualitás, azaz egy belső körnek szóló tanítás az emberi lét legmélyebb értelméről, a mikro- és a makrokozmosz összefüggéseiről. De egy műsorban csupán közvetítő vagyok: én vagyok az a néző, aki kérdez. Én egyébként mindent elhiszek, amit a vendégek mesélnek – más kérdés, hogy nem mindig értek egyet velük. 

– Te miben hiszel?

– Az én hitem folyamatosan bővül és alakul. Hiszek Istenben. Hiszek abban, hogy létezik egy hiperintelligens energia, ami mindent körülvesz. És hiszek abban, hogy az embereknek joguk van a választáshoz: hisznek vagy sem. 

– A műsorban azt kérdezed a vendégeidtől, hogy történt-e velük olyan, amit nem tudnak megmagyarázni. Veled történt ilyen?

– Ahogy fokozatosan elmerültem a spirituális világban, úgy kaptak szép sorban magyarázatot a korábban megmagyarázhatatlan történések. Mielőtt elmesélek egy esetet, szögezzük le: átlagos ember vagyok, nem médium, nem látok, nem hallok semmit. De egyetemista koromban egyszer szellemet láttam. Éjjel kopogtatásra ébredtem a kollégiumban, kimásztam az ágyból, de senki sem állt az ajtó előtt. Aztán ez megismétlődött. Félig-meddig visszaaludtam, amikor megjelent az ágyam végében egy szürkés-fehéres női alak és közelíteni kezdett. Gyorsan felkapcsoltam a lámpát, erre eltűnt. Félálmomba zuhantam, mire az alak újra feltűnt. A kíváncsiságom győzött, nyúltam a szemüvegemért – merthogy nagyon rövidlátó vagyok –, de levertem, messzire repült a földön. Annyit láttam csak, hogy az alak elindult felém, és a mellkasomat elöntötte valamiféle szeretetérzet: mintha azt érzékeltette volna velem a maga nyelvén, hogy nem fog bántani, ne féljek. Amikor a fejemhez ért, kocogni kezdtek fölöttem a falon a műanyag szőlőfürtök szemei. Nem bírtam tovább, felkapcsoltam a lámpát, és ettől eltűnt. Másnap mindezt megosztottam a lakótársammal, ő pedig erre elmesélte: három napja halt meg a barátja édesanyja, aki az utolsó beszélgetésén is emlegette, mennyire szerette volna megnézni azt a helyet, ahol a fia szerelme lakik. A szőlőfürtről tudni kell, hogy lakótársam a szemek közé dugta a barátja fényképét…

– Honnan tudod, hogy ezt nem álmodtad?! 

– Biztosan tudom, hogy nem álmodtam. Később, másodéves hallgatóként egy angyallá- tó lányról készítettem portrét. Beleláttam az életébe, felvettünk egy szeánszot is. Előtte én is hitetlenkedtem, ám ezzel a vizsgafilmmel nyitottam az ezotéria felé. Az emberek többsége eltartja magától ezeket a jelenségeket. Félnek az ismeretlentől, ahelyett, hogy igyekeznének megérteni és elfogadni.

– Hogy van mostanság a lélekbúvár lelke? 

– Békés, szép mederben folyik az életem, érdekes feladatok találnak meg. Boldog család vesz körül; nem a nyilvánosság előtt éljük az életünket, de nem is bujkálunk. Egy tabu van: az otthonunkba nem engedjük be a médiát, őrizzük a szentségét. Egyébként teljesen normális, átlagos életünk van, sokat dolgozunk, két kisfiút nevelünk, naponta logisztikai bravúrt hajtunk végre a nagyszülők segítségével, hogy mindenki mindenhová időben odaérjen. Mondd, kit érdekel ez?!