Sokan kérnek tőlem tüzet

– Tudjuk: író, költő, műfordító, tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász. Akár a kőfaragó és a balett táncos is beleférhetne. Megállja a helyét ez az önmeghatározás? Mit tenne ma hozzá?

– Épp most jártam Genfben, ahol a tó közepére benyúló mólón vagány fürdő működik gőzkabinokkal, barátságos vendéglővel, bohém hangulatú napozórészekkel. Nyáron itt lebzselnek a jó svájciak, egy gombostűt se lehet leejteni. Az egyik trambulinra nagy betűkkel kiírták, hogy KÖLTÉSZET. Onnan lehet beleugrani az ismeretlenbe. Szóval leginkább az az ember vagyok, aki az életből elrugaszkodva, pörögve beleszaltózik az irodalomba, a nyelv mélységeibe.

– Sok minden megfér Lackfi Jánosban egymással. Ír verset, prózát, gyerekverset, felnőttverset, ritmus és stílusgyakorlatot, megidéz klaszszikust és kortársat, magyart és külföldit. Hol irodalom van, ott irodalom van? Sosem keres, de mindig talál?

– Mindig keresek, mindig csőstül ömlik elém az élet, győzzem jegyezni! Frissen megjelent, Emberszabás című verseskötetemben nyüzsögnek a sorsok, a történetek. Szeretem az érzelmi hullámvasutat, rengeteg embertípus megszólal a könyv lapjain. Egyik levakarhatatlan, mint a rágógumi. Másik érzékeny, szinte egy szellő is felsebzi a bőrét. A harmadik mérgesen kidobálja idős rokona hasznavehetetlen cuccait, majd a kukára borulva bőg. Akad a kötetben huszonöt hitvesi vers, arról az elképesztően bonyolult kapcsolatról, ami egy társkapcsolatban szövődik, közelítésekkel, sebzettségekkel, hiányokkal, eksztázisokkal, félreértésekkel, egymásra találásokkal. És persze fontos az idő szerepe a kötetben, hiszen ez a kapuzárási derű dokumentuma is: egy csomó hülyeség bezárult mögöttem, azokba már felesleges beleugranom...

– Tavaly felbolygatta a világhálót a Londonban élő-dolgozó magyaroknak Arany János hangján írt versével. Mit kapott érte?

– Sok pozitív visszajelzést, mi több, azóta kijött Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta című, Vörös Istvánnal közös kötetünk is, amely a magyar költészet legütősebb verseit hozza, az Ómagyar Mária-siralomtól Illyés Egy mondatáig, plusz a mi átiratainkat. Van itt Széthúzás himnusza, meg „Nincsen fizum, se lakás”, meg „Házadnak lendületlenül légy híve, ó, csiga”, meg „megállék az internet vizénél”, meg „Csaba bácsi nagytitokban a portfólióját mossa”. Száz százalék költészet, száz százalék élet.

– Iskolai olvasókönyvben is szerepelnek versei, és nemegyszer kavart botrányt valamelyik sorával. Hogy fogadja ezeket? Mit szól hozzá a családja?

– A botrány jót tesz az irodalomnak, nem a szeretet vagy a gyűlölet halálos nekünk, hanem az unalom. A mellszobor, amit lefosnak a galambok. Az érthetetlen versektől ásító ünnepség, ahol izzaszt a nejloning. Az aranycirádás borító, amely jól mutat a kandalló felett. Biztos, hogy van még mit elmagyarázni a közönségnek, mert sokan hiszik, hogy ha egy dühös szöveg megszólal, akkor aki írta, biztosan dühös. Holott csak meg akarta írni a dühöt. És persze férfi szerző szólhat női hangon. Felnőtt írhat gyerekbeszéddel. Az irónia pedig vérkomolynak tetteti magát. Sok tanulsága van az internetes lázongásnak.

– Idei facebookos El a kezeket gyerekeinktől! című kiáltványával mi volt a célja? Úgy érzi, sikerült elérnie?

– Ennek a szövegnek a lényege, hogy kitiltson minden erőszakot a tankönyvekből. Dosztojevszkij ne gyilkolásszon öregasszonyt! Petőfi ne akaszthasson királyokat! József Attila ne ölhessen embert tiszta szívvel! Ami persze vicc. Hiszen igen fontos, hogy a világban látható erőszakról az irodalom is beszéljen nekünk, tudjunk róla vitatkozni, gondolkodni. Ne csak tunkolni, mint az olcsó krimikben, bűnügyi krónikákban. 

– 2017–18-ban Ónodi Eszterrel együtt a Jószolgálati-díj magyar nagykövete. Mit jelent ez a tisztség?

– Pártok felkérésére sosem vállalok közéleti szerepet, a jótékonysági ügyekbe viszont annál nagyobb svunggal dobom bele magamat. Ez a díj a legnagyobb magyar segélyszervezetek összefogásával, a Zichy-Twickel Alapítvány jóvoltából eddig ismeretlen hősöket mutat fel a világnak. Olyanokat, akik csöndben teszik a dolgukat másokért, akiknek köszönhetően jobb ez az ország. Most volt a díjkiosztó, kaptak elismerést önkéntes biciklis ételadományozók, egy sérült gyermekekért futó, zenélő fiatalember, egy cigányokkal szoros és segítő barátságban élő diakónus, egy kórházban senyvedő gyerekeket látogató egyetemista lány, és még többen. Az este moderátoraként szétsírtam a sminkemet, annyira jó őket látni, velük egy helyen élni.

– Megkérdeztem tízéves családtagomat, mit kérdezne Lackfi Jánostól, akitől szívesen tanul verset. Sietett bringázni, ezért csak arra lett volna röviden kíváncsi, nem fárad-e el a keze beírni azt a sok verset. Kifejtve: hat gyereke, három unokája és kiterjedt tevékenységi köre mellett honnan merít energiát ennyi mindenhez? Hol gyökerezik az a könnyed természetesség, amely árad a szavaiból?

– Szeretek tűzben élni. A Jóisten azért teremtett minket, hogy lángoló nyílként fellobbantsunk mindent, amerre járunk. A jókedv ragadós, a lendület ragadós, az életkedv ragadós. Legnagyobb örömömre sokan kérnek tőlem tüzet, és többnyire van is nálam.

– Van olyan kérdés, amit alig vár, hogy megkérdezzék? Elárulja vagy találja ki végre valaki?

– Az, hogy mit játszottam ma hároméves Kisjuli lányommal. Hozott egy fürdőlepedőt, lobogtassam neki, mintha fújná őt a Szentlélek. A vásznat ki kellett bontani, aztán kifeszítettük, hagytuk, hogy sátorrá puffadjon, majd lelappadjon. Néha kicsúszott a kezemből, összevissza csapódott, az rettentő viccesen nézett ki. Ezután rácsomóztam Kisjulira mint menyasszonyi ruhát, ő pedig áhítattal járt-kelt benne, lélekben már a nővére esküvőjére készül. Majd fogtuk, és egy plüsstevét dobáltunk fel az égbe ezzel a „levegőhintával”. Aztán a lepel megint Julcsira tekeredett, és valahogy bele volt gabalyodva a teve is, az ő kicsikéje, akit meg kellett szülnie. Erre rákérdezhetne már egy újságíró.

– Több helyen is utal Ivo Andrić véleményére, miszerint „A költészetben avval érhető el a legnagyobb hatás, ha a költőnek sikerül olvasóját meglepni valami ismerttel.” Mindig tudatos ez a szándék? Hogy fér meg a játékossággal, ami szintén jellemző önre? Játszik a játék kedvéért is?

– Ez tényleg nagyon fontos: valami ismerős kell az irodalomba, nem marslakóknak írunk. Olyan emberi problémákkal kell foglalkozni, amelyek húsba vágnak. Ám nagyon fontos, hogy az ismert mellett felvillanjon valami meglepetés, valami új nézőpont. A játék is épp ilyen! Mindenki ismeri a szabályokat, és az a nagy trükk, ha ezek betartásával művel valaki csodát. A vonalon kívülről hiába rúgok ollózós gólt, nem számít bele az eredménybe. Szép, szép, de felesleges. A játék halálosan komoly dolog. Egyszerre nagyon kötött és nagyon szabad. Így jó élni.