Sportnapló

Az első helyen a Videoton végzett, a két kieső csapat a Balmazújváros és a Bp. Vasas együttese. Hogy melyik Vasas? Hát a Mészöly Kálmáné, Farkas Jancsié, Illovszky Rudi bácsié… Persze azért olyan nagy csoda nem történt, esett már ki nemrég az MTK is – igaz, készült is visszakapaszkodni, s mivel sikerült neki, talán erősebb lesz, mint valaha… Véleményem szerint nem árt néha egy-egy „alámerülés” a „nagycsapatainknak”. Nem baj, hogy a Fradi anno játszott Karcagon, a Vasas pedig majd vendégszerepel Cegléden. A lelátóról nézve mindez nem rossz, ám az irodákban és a pályán akadnak vesztesei.

Az NB I. mezőnyét 12 csapat alkotja, így az a különös helyzet állt elő, hogy olykor akár a mezőny felének is tartania kellett a kieséstől. Ettől a játék nem akképpen lett izgalmas, mint teszem azt a Real Madrid–Liverpool Bajnokok Ligája-döntő, nálunk a szurkolás sokkal inkább ahhoz hasonlított, mint amikor azért szorítunk, hogy egy idős asszony átér-e a piroson? Mert ennek a kétségbeesett hajrának is voltak kiemelkedő szereplői. Számomra a hajszás forduló hőse a diósgyőri Makrai Gábor, akit a 82. percben húzott elő a kalapból Fernando Fernandez, a DVTK edzője. A fiú a Videoton ellen bement az utolsó percekre, Eperjesi barátjától kapott egy hosszú átadást, amit úgy kezelt le, ahogyan azt még csak ritkán teszi, majd egy köténnyel tisztelte meg a rárontó székesfehérvári védőt, végül a világ legtermészetesebb módján lőtt a jobb alsó sarokba – ezzel az NB I-ben tartva a csapatát. Ilyenre csak ihletett pillanatokban képes az ember. Ez – az az eset volt… Hogy aztán a Videoton Diósgyőrben miért éppen akkor próbálta ki öt fiatalját, amikor ezzel néhány másik kiesőjelöltnek a nyakára tette a kést – ez semmiképpen sem tartozik a sportszerűség kategóriájába…

A Vasas már az NB II-re készül – úgy tudni, légiósok nélkül. Nem lenne baj, ha ezzel mozgalmat indítanának el a Fáy utcában, ahol manapság éppen szépül a pályájuk. Diákkoromban – a magyar labdarúgás aranykorában – ha álmomból költöttek fel is, fújtam bármelyik NB I-es csapat összeállítását. A Salgótarjánban akadt néhány nyelvtörő név – Para, Jedlicska, Szojka, Bablena, Opova, Csuberda, Lahos –, de azért meg lehetett jegyezni. A mostani csapatok légiósainak nevét már nem annyira könnyű fejben tartani. Igaz, a mai fiatalok nem is hadakoznak abban a „versenyszámban”, hogy ki tudja minél több gárda legénységét felsorolni. A focirajongók talán a válogatottakét még csak-csak összeszedegetik – bár ezt is kétlem. Igaz, az Aranycsapatét egyáltalán nem volt olyan nehéz megjegyezni… Pedig szerintem a foci azzal kezdődik, hogy példaképet választunk magunknak – lehetőleg olyat, akinek a nevét képesek vagyunk kimondani…