Bátran kell élni

– Elfáradt az évad végére?

– Színésznek munkától elfáradni majdhogynem dicsekvés. De én nem vagyok fáradt, annak ellenére sem, hogy rengeteget játszottam a szezonban. Biztosan jut majd időm a nyáron pihenésre is, nekem viszont az állandó nyüzsgés a lételemem. Megint járok úszni, az rendszert hoz az életembe, miközben testmozgásnak sem utolsó. Furcsa módon, én, aki sokat jártam külföldre forgatni, sosem szerettem utazni. Most sem hiányzik. Nekem már túl gyors a világ. Visszakapcsoltam. Sokkal inkább vágyom a csendre. Ahogy telik fölöttem az idő, sorra visszatérnek a fiatalkori emlékeim. A nyarakat az egri uszodában töltöttem, kirándulni legfeljebb csak a környékre mentünk. Elnéztem a nagymamát, amint este hat után, amikor a nap már nem perzselt annyira, öntözgette a virágait. Jót mosolygok rajta, hogy most én is ugyanezt teszem.

– Nem akar vidékre költözni?

– Azt nem tudnám vállalni. Nem szeretnék a családomtól elszakadni. Hiányoznának az unokáim, Ádám 12, Áron 9, Dóri 3 éves. Lili lányom is színész, rengeteg a munkája, segítség neki, ha vigyázok a gyerekekre. Nincs nagy lakásom, de nekik külön szobájuk van nálam. És tudja, az Újszínházban megállapodtam. Már tizenhetedik éve vagyok a társulat tagja, remekül érzem ott magam. Esztergályos Cilivel, Koncz Gabival, Bordán Irénnel egy generációhoz tartozunk, sokat játszottunk együtt színpadon és filmen, gyakran felidézzük a régi sztorikat.

– Tizenhét évig egy színházban sem vert gyökeret. Most mi marasztalja?

– Szerencsés vagyok, odafigyelnek rám, nekem való szerepeket adnak. Amikor az előző vezetés alatt úgy éreztem, hogy elhanyagolnak, elmentem vidékre, például Veszprémbe, Egerbe, Pécsre. Erre ma már nem lenne energiám. De nem is kell kirepülnöm, hiszen olyan magyar darabokban játszom, amelyekben büszkén veszek részt. Jókai Mór A kőszívű ember fiai című regényének színpadi változatában Baradlayné lehetek, aki hazahívja fiait Bécsből és Pétervárról, hogy apjuk végakarata ellenére 1848 ügye mellé álljanak. „Istenem, segíts meg, mert nem engedhetem, hogy mindhárom fiam a hazájától elidegenedjék” – ez a mondat most telibe találja a nézők szívét, nyilván vannak köztük olyanok, akiknek a gyerekei külföldön élnek, és csak interneten tudják tartani a kapcsolatot. Ahogy befejezem a szövegem, döbbent csönd uralja a termet, majd percekig zúg a taps. Mindig könnybe lábad a szemem. Hát ez marasztal engem az Újszínházban.

– A Zserbótangó két idősödő színésznőről szól, egyikük jó kedélyű, örökmozgó komika, másikuk polgári családból induló tragika. Esztergályos Cecíliával brillíroznak, szó szerint önökre írták a darabot. Ráadásul tavasszal egyszerre vehették át a Kossuth-díjat.

– A próbaidőszakban jött a levél a felterjesztésről, de jó ideig szóba sem került köztünk. Aztán nem bírtam tovább és rákérdeztem; nem kerülgettük tovább a forró kását, bevallottuk, hogy mindkettőnket Kossuth-díjra jelöltek. Hosszú, munkás évek állnak mögöttünk, én például húszéves korom óta dolgozom, vagyis ötvenhat esztendeje. Mások mondják, már régen kijárt volna ez a kitüntetés, de úgy vagyok vele, mindennek eljön az ideje. Pályám során 162 főszerepet játszottam, számos nívódíjat kaptam, köztük van a legjobb női alakításért járó elismerés. Szerintem most az életművemet értékelték.

– Családi körben is megünnepelték?

– Még nem tudtunk rá időt szakítani, de nem halogathatjuk tovább, elmegyünk együtt valahová ebédelni és egy jót beszélgetni. A kicsiknek példát kell mutatnunk az ilyen közös családi összejövetelekkel, hadd lássák, milyen fontosak. Tudniuk kell, kik azok, akikre bármikor számíthatnak. Végtelenül hiszek a család erejében.

– Unokáinak mesél a régmúltról?

– Hogyne. A fiúknak például nagyon tetszenek a nagypapámról, Tarján Oszkárról szóló történetek. Hajdanán a vesszőből hajlított porolóval fenekelték el a gyerekeket – nekem is volt benne részem –, mindig kéznél volt, azzal verték a szőnyegeket az udvaron felállított állványon. Képes voltam elmenni a vásárba és venni egyet, hogy az unokáim a kezükbe foghassák, hiszen ma már nincsenek ilyen eszközök, rég felváltotta őket a porszívó. Nálunk a tislizés is használatban lévő szó. Ez az étkezőasztal melletti üldögélést, ráérős elbeszélgetést jelenti az ételek elköltése után. Ha nálam vacsoráznak a gyerekek, mindig meg szokták kérdezni: „Teri, tislizünk?” És tislizünk. Azokról az időkről kell mesélnem nekik, amikor még nem volt televíziónk, autónk, öröklakásunk, nyaralónk. Ámulattal hallgatják, tízévesen hogyan varázsoltam színházi függönyt a kertünkben álló fűzfából: földig érő ágait széthajtottam, kidugtam rajta a fejem és meghajoltam.

– És tőlük mit tanul?

– Próbálnak tanítani számítógépezni, órákat adnak, de nekem nincs érzékem hozzá. Megmutatom magának a mobilomat, nézze csak, ez a legegyszerűbb készülék, pár ezer forintért vettem. Az a lényeg, hogy tudjak rajta telefonálni, nekem másra nem kell. Jókat derülnek rajtam. Én meg azzal szoktam „visszavágni”, hogy mennyi könyvem van, és azokat mind elolvastam. Költöztem vagy hússzor, sok értékem odaveszett, de a könyvtár egyben maradt.

– Mennyivel lassúbb világban éltünk. Régen még a művészek is összejártak…

– Rengeteg időt töltöttünk a Fiatal Művészek Klubjában, nemcsak színészek, hanem más alkotók is, festők, zenészek, írók, építészek. Ha nyernék a lottón, ilyen találkozóhelyet nyitnék. Kollégákkal rádióban, tévében, filmgyárban, szinkronban is sűrűn összefutottunk. Hiszem azt, hogy ez ma sincs másként. Szükség van a világmegváltásra. Talán romkocsmában vagy internetkávézóban bújnak meg a fiatalok. Korosztályom legnagyobb hibája, hogy mindent rögtön kifogásol és elutasít. Ezzel szemben nekem gyereklelkem van, minden újdonság tetszik. Soha nem királynő akartam lenni a színpadon, hanem harmadik udvarhölgy, aki szemtanúja a szertartásnak, ugyanakkor szabad ember. Legyen a jelenkor embereinek is fontos, hogy megőrizzék a szabadságukat, miközben valamiféle szabályok szerint közlekednek. Ez nem könnyű, de bízom benne, hogy sikerül nekik.

– Jóban van a fiatal kollégáival?

– Tavaly a csípőműtétem után elhúzódott a rehabilitációm. Mankóval jártam be a színházba. Körbevett az ifjúság, és együttérzésből felajánlották, hogy ők is beszereznek valamilyen botot. Bátran kell élni! Azokkal szeretek együtt lenni, akiknek vannak terveik.

– És ön mire vágyik?

– A Jó estét nyár, jó estét szerelem című film forgatásán bámultam az idős Lázár Máriát, akinek mindössze egy jelenete volt, amit zseniálisan oldott meg. Maga volt az elegancia. Akkor azt hittem, hogy ilyen élénk színfoltokra mindig szükség lesz. Most is vagyunk néhányan, akikre idősebb korukban is kíváncsi lenne a közönség. De egy nyúlfarknyi szerepet sem kapunk. Ebben tehát csalódtam.

– Nosztalgiázni szokott?

– Nézze, a fiatalságnak van egy önző bája. Ezt én is megéltem. Elmúlt, és nem foglalkoztat. Nem szeretem visszanézni magam. Mindazonáltal elmondhatom, hogy azok a filmek, melyekben játszottam (például az Esős vasárnap, Egy magyar nábob, a Jó estét nyár, jó estét szerelem, A gyáva, a Bob herceg), máig nézhető filmek. Más kérdés, hogy az unokáim azt mondják rájuk: „Teri, mi ez?!” Viszont az én generációmnak sokat jelentenek. Sosem fogalmaztam még meg: mi, akik átéltük a szocializmust, a legigazabb polgárok lettünk. Amilyenné váltam, azt a tanítóképzőnek, a színművészeti főiskolának, a könyveknek és az engem körülvevő embereknek köszönhetem. És egyáltalán nem érdekel, ha a konzervatív voltom miatt kiröhögnek a hátam mögött.

– Mit hoz a jövő?

– Mérhetetlen tiszteletet érzek azok iránt, akik idős korukban kézen fogva, összebújva sétálnak. Ilyenkor én is bizakodóvá válok, jöhet még egy nagy szerelem. Ha pozitív dolgokat hívunk be, akkor sokáig élünk. Ebben az értelemben korán kaptam a Kossuth-díjat is. Remélem azt is, megtalálnak még fontos szerepek. Aztán, ha majd nem játszom, írok egy könyvet az életemről. Velem kapcsolatban talán az lehet érdekes, hogyan tudtam hű maradni önmagamhoz.