Éjféli nappal

Szapora lábú alak, nevezzük Sándornak, mert a rendes nevét csak az orra elé mormolja, zöldséggel megrakott ládákat pakol furgonjába. Tekintete tanácstalan, keze tétova. Azt nem érti, hogyan fér a jármű hátuljába az áru. A logisztika nem erőssége, ő csak sofőr, a barátja helyett ugrott be némi déligyümölcsért, paprikáért és dinnyéért, de rakott hozzá paradicsomot és padlizsánt is, és némi meggyet. Ilyen a formám, vakarja a fejét, mert a kocsi kicsi, a piac túl nagy, de az is lehet, csak a vágyai hajszolták a vásárlásba. Életében először ugyanis betévedt a zöldségek és gyümölcsök mennyországába. A nagybani ugyanis az a hely, ahol szinte minden ágról leszakított, földből kihúzott, kacsról lecsippentett növény, legyen az zöldes nyúlánk, édes gömbölyű, apró csípős, fürtös savanykás, sárgás roppanós, vevőre találhat. 

A nagybani nem is piac, hanem város a városban Budapest peremén, az M5-ös autópálya ki- és bevezetőszakasza mellett. Azért hívták életre – még 1991-ben, miután a Bosnyák téri piac kinőtte önmagát –, hogy találkozási pontot teremtsenek termelők és kereskedők között, de olykor kis-nagy kocsival fordulnak itt a vevők is. Mint az a két, teli szájjal vihogó fiatal lány is, aki eredetileg cseresznyéért érkezett, jó sokért, hogy lekvárt főzzenek belőle, de úgy alakult, hogy csöves kukoricából is begyűjtöttek három kicsi zsákkal. Még nem tudják, mire lesz jó, merthogy a belvárosban élnek, tyúkot nem etetnek, de majd csak kitalálják, mi legyen a három tucat tengerivel. A raklapokon félig elheverő férfiak vigyorogva nézik a lányok vonulását, de csak az egyikőjük siet a segítségükre, hogy felszedje a nyomukban folyton földre potyogó törökbúzát. 

A piac 35 hektáros területét csak a magasból lehet áttekinteni, a mesterségesen kialakított utcák irányát árushelyek, rakodóterek, hűtőházak és konténerek jelölik ki. Csak nyílt árushelyből van itt 1266, és Házi Zoltán, a nagybani piac vezérigazgatója, hogy érzékeltesse a forgalmat, azt is elmondja, egy év alatt 460 ezer tonna áru cserél itt gazdát. Így már persze érthető, hogy az ember miért érzi úgy magát, mintha egy Föld típusú bolygó űrkikötőjében járna. Mert bár a ki- és beszállítók 70 százaléka Pest megyéből érkezik, az áruk nemcsak a hazai termelőktől származnak, hanem tengerentúli országokból is. Tavaly 512 ezren fizettek ide belépőt, közülük 174 ezer volt a termelő. A többi ember mind venni akart, és minden bizonnyal vásárolt is. 

Mert zöldségből és gyümölcsből, olyanból, ami a magyar gasztronómiában és konyhakerti kultúrában felkerülhet a tányérra, bekerülhet lábosba, csészébe, sütőbe vagy pohárba, minden van. Olykor még az is kapható, amiről csak akkor lehet tudni, hogy létezik, amikor előttünk van. A nagybani piac idei éjszakáján például Lakatos Márk stylist, jelmeztervező és bisztrótulajdonos lelkesen magyaráz a szecsuáni bors sárga virágáról, amit ha valaki összerág, úgy érzi, mintha egy jó adag érzéstelenítőt fújtak volna a szájába. Az ember nyelve zsibbad, a torkában mintha bekapcsolt volna egy fagyasztó, és elsőre nem is nagyon érteni, mi lehet a jó abban, ha az ember nem érzi a torkát, de Márk éppen ezért a hatásáért tartja nagyra ezt az apró virágot: ha valaki ezt rágcsálja, majd vár tíz percet, és ha belekóstol mondjuk egy ázsiai levesbe, soha nem tapasztalt ízorgiát érez a szájában. 

A növények és zöldségek többsége azonban nagyon is jól ismert a magyar háziasszonyok és háziurak előtt. Legyen az nagyon-nagyon déli gyümölcs vagy éppen tanyasi körte. A banánt például gigászi raktárnyi érlelőben nevelik. Mert azt már szinte minden magyar tudja, hogy ezt a növényt felesleges éretten szállítani, kivéve, ha eleve pürének szánják. Így aztán nyersen utazik a világ minden tájára, az érlelőben pedig kap némi etiléngázt, amitől hat nap után fogyasztható minőségben kerülhet a pultokra. A termelők és kereskedők pedig többnyire mindig az évszaknak megfelelő áruval érkeznek és távoznak, és a kirakott áruk között olyan szélsebesen suhannak a targoncák, mintha versenyt futnának az idővel. Valahol ez így is van, hiszen a piac célja éppen az, hogy a friss áruk minél gyorsabban gazdát cseréljenek, de ebben talán az is benne van, hogy aki éjjel él, mint ahogyan az ide kitelepülő, állandó árushelyet bérlő termelők és kereskedők többsége, az mindent gyorsabban is tesz. Mert mind azt remélik, így hamarabb rájuk köszön a hajnal. 

A piac este kilenc és tíz óra után lüktet igazán. Feltöltik a büfék kínálatát, beindulnak az éttermek, lehet itt mosdani és fürödni is, szálló is akad, aki nagyon elbillenne az éjszakában, és itt is akad olyan, aki ledől kicsit a furgon platójára, elhasal a raklapon, csak hogy szusszanjon egyet, ahogy mások teszik a délutáni órákban, de ez, elvégre, egy fordított világ, ahol a lámpafények mellett legfeljebb a Hold világít odafent. Gábor olyannyira megszokta már ezt a munkát, hogy el sem tudná képzelni, mi mást is dolgozhatna. Huszonnégy éve él így, és harsányan nevet a kamerák lencséjébe. Mert talán sosem gondolt arra, hogy látványossága legyen a piaci éjszakának, de annak, aki mindig nappal él, éjjel meg álomra hajtja fejét, annak az az érdekes, akit éjféli nappal boldogít. 

De Laci, aki azért fiatal még, háta többrekesznyi gyümölccsel is elbír, azt mondja, hogy csak addig csinálja ezt, amíg kedvét leli benne. Mert ennek a világnak is megvan a bája, és az ember még a számítását is megtalálja, de a világ mégiscsak a naposabbik felén szebb és élhetőbb. Mert ha csak a párkapcsolatokat vesszük, ugye, meg a családot, nem beszélve a hivatalok nyitva tartásáról, a mindennapi életnek csupán szelete az, amit itt, a nagybani piacon találunk. Igaz, ez a szelet nem elhanyagolható.