Éjjeli csontvázlesen

Minden a lovak körül forgott a fővárosi Vajdahunyad-várban! Áhítattal állunk a lóversenyzés „Puskás Öcsijének” csontváza előtt. Az 1874-ben született sárga kancát, Kincsemet máig páratlan teljesítménye tette méltán világhírűvé: négy éven át versenyzett, és 54 futamban 54 győzelmet aratott. A 13 éves korában kólikarohamban elhunyt csodaló csontvázát az 1898-as párizsi világkiállításon is bemutatták a magyar pavilonban. Sokáig vizsgálgatták anatómiai felépítését, végül az Állatorvosi Főiskola Bonctani Intézete 1953-ban a Magyar Mezőgazdasági Múzeumnak ajándékozta. Kiderült, hogy Kincsem verhetetlenségének magyarázatát nem csupán a csontvázszerkezetben kell keresnünk: világrekordja azért nem kerülhet veszélybe, mivel manapság az igazán jó lovakat 20-25 versenyen indítják életük során... (Kincsemről részletesen írtunk: https://www. szabadfold.hu/aktualis/jo_lora_tettek_kincsem_film_herendi_g)

A másik csontváz Imperiálé, a második világháború utáni magyar lóversenyzés legeredményesebb lováé: 25-ször állt starthoz, és 20- szor győzött, Magyarországon pedig veretlen maradt. Imperiál minden anya álma: nagyon jóindulatú, békés természetű volt, jól bírta a hosszú utazást, könnyen be lehetett tartani vele az eltervezett taktikát. Semmi rossz tulajdonság?! Talán annyi, hogy az istállóban, a bokszban felágaskodott, és a patáival verte a falat. Ezenkívül rendkívül válogatós volt: amikor 1964-ben ménesbe került, eleinte csak szürke kancákat volt hajlandó fedezni. Végül aztán a tenyésztésben is kiemelkedő eredményeket ért el: csikói közül 12 Derbygyőztes került ki, ő maga pedig 15- ször lett apamén champion.

A vár udvarán nyerítés vegyül a látogatók zsibongásába: Piroch Gábor és csapata lovas-tüzes kaszkadőr bemutatót tart. A 40 éves nemzetközi tapasztalattal bíró Pirocht 2007-ben a kaszkadőrök Oscar-díjára (Taurus World Stunt Awards) jelölték a legjobb akciórendezés kategóriájában a Szabadság, szerelem című filmben nyújtott teljesítményéért. Minden kaszkadőri kategóriában jártas: lovagol, autózik-motorozik, jól érzi magát a magasban – igaz, napjainkban már csak felkészítőként, szakértőként vesz részt a munkákban.

Aktív korában a világ szinte minden részén megfordult. Olyan feladatokkal keresték meg, amilyeneket kevesen vállalnak. Vagy senki. Mert tíz méterről sokan leugranak. Harmincról kevesen. Ötven-hatvan méterről már senki. Máskor meg a Margit hídról egy hattonnás autóbuszt kellett a Dunába vezetni. Eredetileg öten vállalkoztak a munkára, ketten visszamondták. Piroch vezette a buszt, s mind a hárman tudták, ha életben akarnak maradni, zuhanás közben, mielőtt vizet érnének, ki kell jutni a buszból. Sikerült.

Olyan rendezőkkel alkothatott, mint például Woody Allen, Steven Spielberg, Vic Armstrong és Koltai Lajos. Sok ismert színésszel dolgozott együtt. És dolgozott „helyettük”: Arnold Schwarzenegger, Brad Pitt, Angelina Jolie, Orlando Bloom, Tom Cruise és Silvester Stallone „bőrében” egyaránt.

Piroch Gábor számára a „csúcsfilmet” a Titanic jelentette. A Mexikói-öbölben készült, naponta átlagban száz kaszkadőrt alkalmaztak. Hol a kettétört hajótest közé zuhant (itt meg is sérült, egy kiálló vasgerendába csapódott a sarka, napokig járni is alig bírt), hol az ég felé emelkedő tatról kellett lezuhanni, majd némi trükk segítségével a korlátra esni és rácsavarodni… Hogy fájt-e? Persze! A fájdalom kezelése együtt jár ezzel a foglalkozással. Az tud nyeregben maradni, akinek jó a fájdalomtűrő képessége.

A visítozásból úgy tűnik, a közönségnek jobban fáj látni az égő kaszkadőrt a múzeum erkélyén oda-vissza rohangálva, mint a lángoló lovagnak. Merthogy nagy taps kíséri, amikor végre eloltják.

Sokkal biztonságosabb a sétakocsikázás! 1810-ben Budán száz fiákerest számoltak össze, és a számuk rohamosan nőtt, úgyhogy egy 1827-es császári rendelet már szabályozta a bérkocsizást (például a „rutinvizsgára” a mai Vérmezőn került sor). Az egyfogatú konflis (angolosan konfortábli) és a kétfogatú fiáker közül természetesen az utóbbi számított elegánsabbnak. Az elsősorban sváb kocsisokra sokan panaszkodtak, mert nem mindig voltak figyelmesek utasaikkal. Pláne nem a járókelőkkel! „Mult csütörtökön, este tized fél órakor, midőn éppen a magyar színházból a nép jőne, az Úri-útzában, éppen a posta hivatal előtt, egy esze nélkül nyargaló bérkocsis egy embert tiportatott le, ki, mint hallom, kevés perecz után kiadá lelkét, mert a kocsikerék fején ment keresztül” – írta az újság 1842-ben. Lám csak, hogy változik a divat: 1929-ben már nem számíthatott sikkesnek fiákeren utazni, ugyanis már csak egyetlenegy szállított utasokat; konflisból ekkor még 200-nál is több futott a városban.

Ha konflis, akkor Krúdy Gyula! Az íróról mesélték, hogy esténként gyalogosan átsétált a Tabánba, ahol barátai és hívei várták. A pesti polgármesterek éjjel-nappalra konflist rendeltek mellé, amely mindenhová követte őt; ha elfáradt, felült rá. A  Mély pincéhez címzett kocsma volt a törzshelye, ahol hajnali 3-4 óráig evett-ivott. Amikor a hívei fölkísérték, fölült a konflisra. A kocsis, mint harminc éve minden hajnalban, megkérdezte: „Hova megyünk, Gyula úr?” A válasz mindig ugyanaz volt: „Haza, a kis kitérővel.” Amely alatt azt kellett érteni, hogy a mostani Erzsébet tér környékén mindig talált magának egy-egy bolyongó szépséget, akit felültetett a bakra – mondván, hogy „rossz nő” úriember mellé nem ülhet a kocsiba. Hazavitte...