Jobbal akaszt, ballal etet

A világon mindenütt horgásznak. Ám az a fajta versenyhorgászat, amelynek egyik változata ez a finomszerelékes, úszós sport, leginkább Európában népszerű. Huszonnyolc országból neveztek csapatot, és bár világbajnokságnak számít a verseny, valamennyi résztvevő Európából érkezett.

A csapatok horgászegyesületekhez, valamilyen városhoz, földrajzi területhez, továbbá szponzorokhoz kötődnek. Egy ilyen verseny kiváló reklámlehetőség a horgászfelszereléseket, etetőket, csalikat gyártó cégeknek. A versenyzők, családtagok, segítők a legmenőbb és leghíresebb márkák logóját viselik pólójukon, a felszerelés táskáin, ládáin, a székeken és az autókon.

Egy csapat öt versenyzőből és egy tartalékból áll, de hozzájuk tartozik az első és másodkapitány, valamint néhány segítő. A mezőnyben egyetlen női versenyző sincs.

A parton öt szektorban 28 csapat 140 versenyzője ül. A Maty-ér nagyon jó, mert teljes hosszán szinte azonosak a feltételek. Az egyes helyeket minden versenynap előtt sorsolással jelölik ki. Szektorokon belül is versenyeznek, és az győz, aki a legnagyobb tömegű halat fogja ki. Ő lesz az első helyezett, így csak egy „büntetőpontot” kap. A szektorok eredményeit végül összeadják, és összesítésben az a csapat lesz a győztes, amelyiknek a legkevesebb büntetőpontja gyűlik össze. Az elérhető legjobb eredmény 5 pont.

SE ÍZE, SE SZAGA

A pontyok és a snecik a napsütést és a meleg vizet szeretik. Bár a pályán már keddtől edzeni lehetett, a kötelező tréning napjára, péntekre megérkezett a hidegfront, lehűlt a levegő, föltámadt a szél. Így a szombati, már „éles” verseny kezdete előtt azt mondták a nézőként jelen lévő bennfentesek, hogy nem lesz jó a fogás, mert a víz hideg.

Szenvedélyes horgásznak azonban már az is gyönyörűség, ha végignézheti, amint a profik kipakolják felszerelésüket.

— Itt mindenkinél milliós értékek vannak – mondja csodálattal az egyik versenybíró.

A döntő többség rakós botot használ. Ennek vastagabbik végét görgős állványok tartják, hogy gyorsan lehessen előre-hátra mozgatni. A levehető rövid részt cserélgetik, tartóra rakva várakoznak a különbözőképpen fölszerelt eszközök.

A verseny tízkor kezdődik. Ezt 8:50-től etetőanyag- és csaliellenőrzés vezeti fel. Nem lehet korlátlanul szórni, mindenki ugyanannyi etetőanyagot juttathat a vízbe. Mércés vödörrel mérik az etetőt, kinyitják, megszagolják a csalikat, aromákat.

– Nem tudom, mi ez – mondja az egyik ellenőr –, de se színe, se szaga.

Tíz perccel a verseny kezdete előtt kezdődik az alapozó etetés. Van, aki az etetőanyagot csúzlival lövi egy meghatározott helyre. Ám többen a pár éve megjelent csodaeszközt, az etetőcsészét használják, így szinte milliméter pontossággal a kívánt helyre tudnak etetni.

Úgy tűnik, igazuk lesz a jósoknak: a versenyzők többsége csak lógat, de nincs kapás. Kék hasú, súlyos felhők takarják el a napot, a szél hosszában fúj a tavon, egyre nagyobb hullámokat korbácsol. Elfújja a horgot az etetőanyag fölül. Az érdeklődők a versenybíráktól kérdezik, hány halat fogott az előttük ülő két versenyző. Valójában minden versenyző mögé kellene egy versenybíró, aki minden fogást feljegyez, és figyeli, ki szegi meg a szabályokat. Most azonban egy bíróra két versenyhorgász jut. Ez sem rossz arány, mert két ember még jól szemmel tartható.

Késik a fogás. Nagy nevetést vált ki, amikor kócsag száll a sor végére, beleáll a vízbe, és azonnal kihúz egy küszt.

NEM TITOK, HANEM MÓDSZER

Csapatkapitányok, feleségek, rendezők közlekednek a szervizúton, halk villanyautóval, biciklivel, rollerrel. A zajról azonban gondoskodnak a szomszédos repülőtérről felszálló gépek, nagy zúgással vitorlázórepülőket húznak fel a magasba.

Egy magyar hölgy érkezik rollerral.

– Mindenkinek van már hala – újságolja. – A Ricsinek kettő is.

Ebből is tudni, hogy hal, az tényleg van a Matyéren. Sőt! Kisebb is, nagyobb is. Csak a módszer más, amivel horogra lehet csalogatni. Ebben többféle taktikát lehet követni. Egy bosnyák versenyző például rövid bottal dolgozik, sorra szedegeti ki az apró halakat. Ránézésre húszdekások sincsenek. Sokat kell belőlük fogni, hogy annyi súlyt nyomjanak, mint egy kilós ponty. A fogási művelet nem bonyolult – jobb kézzel akaszt, ballal pedig etet –, a bosnyák mégsem vesződik sokméteres, tűpontos etetéssel, a darát maga elé szórja a vízbe. A snecik azonban így hamar elfogynak, leáll a pörgés. Az ír versenyző közben tizenhét törpeharcsát fog, de nem tudja, hogy örüljön vagy bosszankodjon, amiért ezek a tüskés, invazív (betelepülő) halak rászoktak a csalijára. Minden hal számít, a kicsi kicsit, a nagy sokat.

A szél erősödik, az egyik versenybíró feje fölül fölkapja a napernyőt, és görgeti a víz felé. De legalább történik valami, ami látványos. Dénes Sándor horgászversenyző most szurkolóként figyeli az eseményeket, és állítja, hogy ezen a versenyen eltűnik a papírforma. Mivel kevés a kapás, lehet, hogy a szerencse dönt, nem pedig a tudás.

Az egyik magyar versenyzőnek kiáltja a segítője. Szaknyelv ez is, érti, aki érti.

– Krisztián, a belsőre etessél magot!

– Már etettem. 

– Itt csak bent fogsz valamit. Ha nincs kapásod, próbálj toldót!

Mi időközben Újszászi Richárdot figyeljük, aki nagyobbacska pontyot fáraszt. Ez nem könnyű, mert a versenyzők nem használhatnak orsót, megesik, hogy az első, vadabb kitörések idején nem sikerül megfékezni a halat. Ez azonban megvan, a magyar versenyző ügyesen tereli a hosszú nyelű szák felé. Legalább kétkilós ponty!

Egy olasz versenyző, Marco Genovesi mögé ülnek süvölvény magyar horgászok. Ő nem vár türelmesen a kapásra, hanem mozgatja a vízen a botot. Az egyik néző kommentálja: úgy fogja a pontyot, mintha rablóhalra pergetne. Miközben ezekben az agyonhorgászott vizekben jóllakott halak élnek. Ki kell valamit találni, ami felkelti a figyelmüket. A ponty is rácsap a mozgó csalira.

A mérlegelésnél azonban kiderül, hogy az olasz tud valamit: hálójából több mint 22 kiló halat ráznak ki.

– Van titka? – kérdezem. 

– Nem titkom van, hanem módszerem. Követem a víz és a halak mozgását.

SZINTE BÁRMIKOR

A mérlegelés a versenynap csúcspontja. Addig senki nem tud pontosat. Annyit viszont igen, hogy hány halat fogtak a versenyzők. Ebből lehet valamennyit következtetni. De az igazság pillanata akkor jön el, amikor a három lábra akasztott digitális mérlegen megjelenik a szám: hány gramm halat fogott négy óra alatt a versenyhorgász.

Minden szektorban külön mérnek. A zsákmány jó háromméteres hálóban várakozik. Kihúzzák a vízből, beleöntik egy vödörbe, onnan egy műanyag hálóba. Szertartásosan megmérik. Ott van a versenyző, és a csapatból valaki. A kapitányok, edzők használnak walkietalkie-t. Lassan körvonalazódik az eredmény.

A szombati versenynapon sok a 6-8 kilogramm közötti egyéni teljesítmény. A tízkilós átlagot csak hat éri el. Nem indult jól a versenynap, és nem is jól folytatódott. A magyarok nem vidámak: hazai pályán jobb eredményt vártak. De tele a nap meglepetéssel: az angol csapat, a Ted Carter Team teljesített a legjobban. Etetőcsészét használtak, a sikert a pontos etetés hozta.

Szombaton a szlovákok lettek a másodikak, és meglepetésre a svájciak a harmadikak. Az esélyesnek számító olaszok leszorultak a negyedik helyre. A magyarok – a Colmic Team Hungary – a hetedik helyen végeztek az első napon.

Láda Gáspár, a Horgászegyesületek Csongrád Megyei Szövetsége ügyvezető elnöke, a világbajnokság fő szervezője azt magyarázza, hogy ezen a szinten a világ legjobbjai feszülnek egymásnak. A versenyen nagy szerepet kap a felszerelés, a gyártók egyre jobb minőségű eszközöket adnak a horgászok kezébe. Nagyon változatosak, sokféle taktikai megoldásra adnak lehetőséget – de csak annak, aki kiválóan ismeri és alkalmazza azt a hatalmas ismeretanyagot, amelyet ez a sportág felhalmozott. Rendkívül sokféle etetőanyag, csali, horog van ugyanis, és az is számít, hogy a horgász mennyire finomítja le a szerelékét, milyen mélységbe engedi a csalit.

S hogy mennyi szerepe van a szerencsének vagy az időjárásnak, vagy hogy a versenyen is előfordul, hogy nem harap a hal, erre is van válasz: némely módszerrel a nem éhes halakat is kapásra lehet csábítani. Láda Gáspár szerint a horgász nincs teljesen kiszolgáltatva a halaknak. Minél ügyesebb, tehetségesebb egy versenyző, annál inkább képes halat fogni – szinte bármikor.

Vasárnapra javul az idő. Nem sokat. S bár nagyjából minden ugyanúgy ment, mint szombaton, az csak a mérlegeléskor derült ki, hogy előre törtek a franciák. Végül nagy fölénnyel, és a világbajnokságok történetében példa nélkül álló, 5 pontos eredménnyel az ő csapatuk, a Team Sensas Armentiéres lett a világbajnok. Ez azt jelenti, hogy minden szektorban az ő versenyzőjük fogta a legtöbb halat. Az ezüstérmet az angolok, a bronzot az olaszok, a Lenza Emiliana klub versenyzői szerezték meg. Magyarország az ötödik helyen végzett.

Meglepődni ezen nincs idő. Láda úr szerint a franciák és az angolok is a világ élvonalába tartoznak – ugyanúgy, ahogy a magyarok vagy az olaszok. Az azonban kétségtelen, teszi hozzá a főszervező, hogy a franciák valamit nagyon jól csináltak. Csak ezt nem tudni, mit. A sportág azonban ettől még szép. Láda Gáspár a segítőkben látja a sikeresség egyik feltételét: sokkal többre lenne szükség.

A magyar csapat ezen a vasárnapon sokat javít szombati teljesítményén, de a győztesnek kijáró himnuszt a francia csapat barnára égett tagjai éneklik. Teli torokból a Marseillaise-t. Majd Claudio Matteoli, a Nemzetközi Édesvízi Sporthorgász Szövetség elnöke megdicséri a szervezőket. A rendezvénnyel olyannyira elégedettek, hogy a magyarok bármikor jelentkezhetnek a következő világverseny megrendezésére. Itt, Szegeden már fogadkoznak is, hogy legközelebb annyian leszünk, hogy a túlsó oldalt is elfoglaljuk. Ott most az amatőrök nézik a versenyt bosszankodva, amint elkezdődik a beetetés. A halak pedig, mintha csak füttyentenének nekik, átvonulnak a versenyállások elé.

Ennyi verseny után kész csodának tűnik, hogy egyáltalán van még hal a tóban. De aki kicsit ismeri a versenymenetet, azt tudja, hogy hiába fognak a nagymenők rengeteg halat – a mérlegelés után az utolsó kárászig mindet visszaengedik a vízbe.